2016. július 25. hétfő (tizennegyedik nap/harmadik rész) folytatás

Rigmány, református templom. Miski fotó

A Havadtól három-négy kilométerre, északra fekvő Rigmány (1910: 419 magyar, 1 német) világháborús emlékműve a református templom kertjében állt. Ez is egy átlagos, 1930-as évekbeli betonobeliszk, nem is nagyon van mit beszélni róla, de ami feltétlenül dicséretes vele kapcsolatban, hogy legalább van, létezik. Aki magától, vagy első szóra nem érti meg, hogy ennek (mármint a háborús emlékművek létének) miért van hangsúlyos szerepe Erdélyben, annak nincs mit mondanom, illetve írnom. Rigmányon különben akad egy nagyszerű építészeti látványosság, ez pedig a különálló harangtornyos református templom. A lelkes hazafiság szép példája a talán hangyányit túlszínezett bejárati székelykapu, amit a falu fiatalsága készített 1949-ben. 
Rigmányból kijőve, mintegy öt kilométer megtétele után újfent Nyárádszeredában találtam magam, de mint az első ittjártam alkalmával, most sem álltam meg a városkában, hanem a 135-ös úton keletre fordulva Székelyberénél betértem az északi mellékvölgybe. Ennek az első útba eső települése Berekeresztúr (1910: 314 magyar, 2 egyéb) falucska volt. A templomos főutca egy narancsszínűre festett házának csinos vaskerítéssel elkülönített sarkában szürke betonobeliszk hirdette a háborús hősök névsorát.

Rigmány, a református templomkert bejárata. Miski fotó

 
Márkodon és az utána következő Kendőn háborús obeliszket ugyan nem találtam, de vén templomokat, és még vénebb, üresen álló, pedig lakható állapotú házakat annál inkább. Ennek a kultikus Bekecs-tető alatt meghúzódó két falunak a körbejárása igen tanulságos volt számomra. Ezekben a lassú pusztulásra ítélt erdélyi magyar aprófalvakban az a legszörnyűbb, hogy utcáit járva, épületeit nézegetve a megfelelő empátiával megáldott (vagy inkább megvert) ember olyat is lát, amit más nem. És ezek nem egyszerűen holmi bolondnak való látomások, hanem egyfajta, túlontúl erős érzelmi kötődésekből eredő, a realizmus határát kívülről súroló beleérzések, a környezet által kiváltott szellemi inspirációk, egy, a népe történelmével nagy vonalakban tisztában lévő, a nyelvi-vérségi köteléket komolyan vevő ember lelkivilágában lezajló alkalmi időutazások.

Rigmány, a református templomkert kapuja. Miski fotó

 Az ilyen képességekkel felruházott ember szó szerint látja az egykor virágzó, életerős települések utcáin zörögve haladó szekereket, hallja a sosem volt állapotukban is létező lovak horkantásait, a kihajtott marhák méla bőgéseit, a porban fürdő utcákon játszó gyerekek zsivajgását, érzi és érti a házak tövében beszélgető asszonyok hangját. Az ilyen ember, az élethű vízió idejére, maga is a faluközösség tagjává lesz, nem kívülálló, hiszen mindenkihez és mindenhez viszonyul valamiképp, egyszóval az akarva-akaratlanul megidéződött kor kortársává válik. Ehelyett mi van ma? A sok elhagyatott ház spalettája tárva-nyitva, a portól elszürkült ablaküvegek mögötti sötétben gubbasztó szobák hiába várnak a soha vissza nem térő régi, vagy a soha meg nem érkező új lakókra, tehénbőgés, kakaskukorékolás, kutyaugatás és egyéb, jellegzetes falusi hangok

Rigmány, világháborús emlékmű. Miski fotó

 helyett az ijesztő némaságot még inkább hangsúlyozó méh- és légyzümmögés tölti be a levegőt. Errefelé, vagyis a környékbeliek által nagy tisztelettel felruházott Bekecs-tetőtől nyugatra húzódó Nyárád-menti területen az 1910-es adatokhoz képest mára minden faluban nagyjából felére csökkent a lakosság (ami kilencvenöt százalékban magyarokat jelent) létszáma, vagyis gyakorlatilag a falvak népének fele kipusztult, vagy elhagyta szülőföldjét. Pedig a vidék szép, nyugalmas, de meglehet, errefelé gyenge a termőtalaj, s jelentősebb ipar kibontakozására sincs esély, hiszen a harminc kilométerre fekvő Marosvásárhely minden efféle tevékenységet rég magához szippantott. 
Kendőről a két kilométerre, keletre fekvő Nyárádselyére (1910: 1054 magyar, 1 román) érve némileg árnyaltabbá vált az imént vázolt, borús meglátásom, mert itt igenis virágzó falusi élet folyt (2016-ról írok), az utcák élettel telik,

Berekeresztúr, világháborús obeliszk. Miski fotó

többfelé láttam a házuk előtti virágoskertet gondozó nőket, s virgonc gyerekek is hangoskodtak az utcákon. Az óvoda épülete előtt egy régebben készült, szürke betonobeliszk látható, oldalain a háborúk halott katonáinak szomorúan hosszú névsorával. Itt biztosan becsben tartják az elesettek emlékét, mert annyi művirágkoszorút aggattak az emlékműre, hogy a fotózáskor többször félre kellett húznom őket, hogy valamennyi látszódjon az alattuk meghúzódó feliratokból, nevekből. A hősök névsora alatt egy nagyon találó, szívhez szóló Jókai-idézetet olvastam: "...és ha az élők el akarnák hagyni ezt a hazát, a halottak visszatartanák őket." Nem véletlenül rajongtak annyian a nagy mesemondóért. 
A falutól négy-öt kilométerrel délebbre található Nyárádmagyarós (1910: 1418 magyar, 38 cigány, 8 német, 1 román) elérésével újból kijutottam a 135-ös útra.

Márkod, utcakép a református templommal. Miski fotó

 A települést átszelő főút a református templomnál nagy kanyart vesz, s itt látható, a templom vaskerítésén belül a régi első világháborús obeliszk. Tetőtől talpig teleírva a csatákban elhunyt, innen származó katonák nevével. Nyárádmagyarós, már amennyit láttam belőle, szép kis falunak látszott, biztosan több látnivaló is akadt benne, de már megint a nyakamra ült egy alkonyat (pedig reggel óta hogy futottam előle, s mégis utolért), sietnem kellett alvóhelyet találni. Mivel tudtam, hogy másnap kora reggel a közeli, úgynevezett Hármasfalu nyugati tagjával, Csókfalvával fogok indítani, ezért igyekeztem minél közelebb kerülni hozzá. Ezért a Székelybere, Seprőd, Nyárádszentimre és Székelyabod útvonalon Makfalvára, onnan pedig a talán öt kilométerrel délebbre fekvő Hármasfaluba siettem, és valahol a közelben húztam meg magam éjszakára.
Aznap 285 kilométert furikáztam össze.

Kendő, református templom. Miski fotó

Székely Himnusz:

"Ki tudja merre, merre visz a végzet,
Göröngyös úton, sötét éjjelen.
Vezesd még egyszer győzelemre néped,
Csaba királyfi csillag ösvényen!
Maroknyi székely porlik, mint a szikla
Népek harcának zajló tengerén.
Fejünk az ár, jaj, százszor elborítja,
Ne hagyd elveszni Erdélyt, Istenünk!
Ameddig élünk magyar ajkú népek,
Megtörni lelkünk nem lehet soha.
Szülessünk bárhol, Földünk bármely pontján,
Legyen a sorsunk jó vagy mostoha.
Keserves múltunk évezredes balsors,

Nyárádselye, világháborús emlékmű. Miski fotó

Tatár, török dúlt, labanc rabigált!
Jussunk e honban, székely magyar földön,
Szabad hazában éljünk boldogan.
Édes Szűzanyánk, könyörögve kérünk, Mentsd meg e népet, vérző nemzetet!
Jussunk e honban, székely magyar földön,
Szabad hazában éljünk boldogan.
Ki tudja, innen merre visz a végzet,
Országhatáron, óceánon át.
Jöjj hát, királyunk, itt vár a Te néped,
Székely nemzeted Kárpát-bérceken.
Ős szabadságát elveszti Segesvár,
Madéfalvára fájón kell tekints.
Földed dús kincsét népek élik s dúlják,
Fiadnak sokszor még kenyere sincs.
Már másfél ezer év óta csaba népe,

Nyárádselye, háborús emlékmű. Miski fotó

Sok vihart élt át, sorsa mostoha.
Külső ellenség, jaj, de gyakran tépte,
Nem értett egyet otthon sem soha. 
Maroknyi székely porlik, mint a szikla,
Népek harcának zajló tengerén
Fejünk az ár, jaj, százszor elborítja,
Ne hagyd elveszni Erdélyt, Istenünk!"

"Ki tudja merre, merre visz a végzet,
Göröngyös úton, sötét éjjelen.
Vezesd még egyszer győzelemre néped,
Csaba királyfi csillag ösvényen!
Maroknyi székely porlik, mint a szikla
Népek harcának zajló tengerén.
Fejünk az ár, jaj, százszor elborítja, 
Ne hagyd elveszni Erdélyt, Istenünk!
Ameddig élünk magyar ajkú népek,
Megtörni lelkünk nem lehet soha.
Szülessünk bárhol, Földünk bármely pontján,
Legyen a sorsunk jó vagy mostoha.

Nyárádselye, háborús emlékmű. Miski fotó

Keserves múltunk évezredes balsors,
Tatár, török dúlt, labanc rabigált!
Jussunk e honban, székely magyar földön,
Szabad hazában éljünk boldogan.
Édes Szűzanyánk, könyörögve kérünk,
Mentsd meg e népet, vérző nemzetet!
Jussunk e honban, székely magyar földön,
Szabad hazában éljünk boldogan.
Ki tudja, innen merre visz a végzet,
Országhatáron, óceánon át.
Jöjj hát, királyunk, itt vár a Te néped,
Székely nemzeted Kárpát-bérceken.
Ős szabadságát elveszti Segesvár,
Madéfalvára fájón kell tekints.
Földed dús kincsét népek élik s dúlják,
Fiadnak sokszor még kenyere sincs.
Már másfél ezer év óta Csaba népe,

Nyárádmagyarós, első világháborús emlékmű. Miski fotó

Sok vihart élt át, sorsa mostoha.
Külső ellenség, jaj, de gyakran tépte,
Nem értett egyet otthon sem soha.
Maroknyi székely porlik, mint a szikla,
Népek harcának zajló tengerén
Fejünk az ár, jaj, százszor elborítja,
Ne hagyd elveszni Erdélyt, Istenünk!"

"Ki tudja merre, merre visz a végzet,
Göröngyös úton, sötét éjjelen.
Vezesd még egyszer győzelemre néped,
Csaba királyfi csillag ösvényen!
Maroknyi székely porlik, mint a szikla
Népek harcának zajló tengerén.

Nyárádmagyarós, háborús emlékmű. Miski fotó

Fejünk az ár, jaj, százszor elborítja,
Ne hagyd elveszni Erdélyt, Istenünk!
Ameddig élünk magyar ajkú népek,
Megtörni lelkünk nem lehet soha. 
Szülessünk bárhol, Földünk bármely pontján,
Legyen a sorsunk jó vagy mostoha.
Keserves múltunk évezredes balsors,
Tatár, török dúlt, labanc rabigált!
Jussunk e honban, székely magyar földön,
Szabad hazában éljünk boldogan.
Édes Szűzanyánk, könyörögve kérünk,
Mentsd meg e népet, vérző nemzetet!
Jussunk e honban, székely magyar földön,
Szabad hazában éljünk boldogan.
Ki tudja, innen merre visz a végzet,
Országhatáron, óceánon át.
Jöjj hát, királyunk, itt vár a Te néped,
Székely nemzeted Kárpát-bérceken.
Ős szabadságát elveszti Segesvár,
Madéfalvára fájón kell tekints.
Földed dús kincsét népek élik s dúlják,

Nyárádmagyarós, első világháborús emlékmű. Miski fotó

Fiadnak sokszor még kenyere sincs.
Már másfél ezer év óta Csaba népe,
Sok vihart élt át, sorsa mostoha.
Külső ellenség, jaj, de gyakran tépte,
Nem értett egyet otthon sem soha."


Az Erdély-Siebenbürgen-Ardeal blog a soron következő bejegyzéssel folytatódik!