2018. április 27., péntek

2016. július 19. kedd (nyolcadik nap/második rész) folytatás

Bólya, római katolikus templom. Miski fotó
Ezután a Rovástól nyolc kilométerrel nyugatabbra fekvő Bólya (1910: 873 román, 251 magyar, 204 német, 1 egyéb) jött sorra. Immáron másodjára fordultam itt elő, először természetesen a rengetegszer felemlegetett '80-as évek derekán. Első utam ezúttal a főutca nagy kanyarjában, a falu központi helyén épült római katolikus templomhoz vezetett. Eléggé tetszetős, vakító fehérre meszelt falú épület, mellette a nemkülönben takaros paplakkal, de mindezeknél többet jelentett számomra a templom homlokzatán felfedezett kis márványtábla, amely a két világégés innen származó magyar katonahőseinek állított emléket. A templomkertbe a kulcsra zárt, erős vasajtó miatt nem jutottam be, a paplaknál pedig hiába próbálkoztam némi visszafogott kiáltozással előcsalogatni valakit, úgy tűnt, akkor pont senki
Bólya, a volt magyar iskola. Miski fotó
sem volt otthon. A kis emléktáblát, egyéb lehetőség hiányában, az utcáról, a téglakerítés felett átfotózva örökítettem meg.

A szászok régóta elhagyatottan álló evangélikus temploma a katolikus templom melletti dombon látható, körülötte temető húzódik. Annak idején vettem a fáradságot, felmásztam ide, és fotóztam, ahogy a csövön kifért, de most nem éreztem erre késztetést. 
Jobban izgattak a falu északi szélén elhúzó kis patak túloldalán látható, a patakmedertől mintegy ötven méterre álló, a vízfolyással párhuzamosan futó dombhátat elfoglaló Bólyai-Bethlen-kastélynak a sűrű, lombos fák által többé-kevésbé takart romjai. Harminc éve már felkerestem egyszer ezt a nemesi épületet, s akkoriban a kastély jelentős hányada viszonylag ép volt. Kíváncsi voltam rá, hogy az Isten szabad ege alatt eltöltött három évtized mennyire gyötörte meg az épületet.
Bólya, Bólyai-Bethlen-kastély. Miski fotó
Ehhez elsősorban át kellett kelnem a patak másik oldalára. Régről emlékeztem a főutca közelében található sekély gázlóra, amin, alacsony vízállásnál, a helybeliek gond nélkül áthajtottak autóikkal, ha a település kisebbik hányadát kitevő északi részből a nagyobb délibe igyekeztek. S onnan vissza. Meg is találtam, csakhogy az elmúlt napok esőzései némiképp felduzzasztották a vizet, ráadásul, közelről szemlélve, a patakmeder feneke is süppedősnek, iszaposnak látszott. Még csak az hiányzott volna, hogy megálljon benne a kerék, és se előre, se hátra! Egy arra járó helybéli román férfi, látva tétovázásomat, a segítségemre sietett, s kézzel-lábbal, de érthetően elmagyarázta, hogyha egy utcával feljebb megyek, s ott befordulok, stabil hídon jutok át az ígéret másik partjára. Megfogadtam a tanácsát, s két perccel később a romok tövében parkoltam le. Ezt követően öt-tíz percen át a lakó néhány magyar család tagjaival értekeztem a falu hétköznapi dolgairól.
Bólya, Bólyai-Bethlen-kastély. Miski fotó
Ők mutattak rá a húsz lépésre álló egyszerű, kúriaszerű épületre, hogy amíg be nem zárták, az volt a helybéli magyar gyerekek iskolája. A beszélgetés végeztével bevetettem magam a kastély maradványai közé. Pusztuló épületrészek és a torzókat rejtegetni próbáló gaztenger mindenfelé, inkább nem ragozom. A harminc évvel ezelőtti helyzethez képest a kastély további harminc százaléka beomlott, eltűnt, elenyészett. Tetőzet sehol, mindenütt csak a csupasz, égnek meredő falak. Pedig a látottakból még így is le lehet szűrni annyit, hogy hajdanán nagy élet lehetett itt. A tágas belső udvaron, ami ma üde csalánültetvénynek ad otthont, vendégeket szállító címeres hintók, illetve ellátmányt hozó szekerek forgolódhattak, az emeleti vendégszobákban rengeteg meghívott elférhetett az esedékes összejövetelek, lakomák alkalmával. A kastélyhoz tartozó saját kápolna szintén fedetlenül állt, noha a '80-as
Bólya, a Bólyai-Bethlen-kastély kápolnája. Miski fotó
években még cserepes tetőzettel láttam. Ezt leszámítva, a kis templom oldalfalai, ha repedezetten is, de szám szerint megvoltak; a szentélyrészben csekély falfestésrészleteket lehetett látni, s az egykori boltozat maradék bordaívei pedig olyan elszántan támaszkodtak az elmosódott gyámkövekre, mintha még lenne mit tartaniuk.

Az eredeti elképzelésem az volt, hogy a bólyai fényképezést követően kocsival átugrom a két kilométerre, északra található, az idő során kiürült, egészen elnéptelenedett Ingodályra (1910: 143 román, 76 német, 8 magyar), de az odavezető földút járhatatlansága miatt le kellett tennem a tervemről. Egyébként a temetőben található szász evangélikus templomot szerettem volna megnézni, illetve megörökíteni, de a fentebb jelzett probléma keresztül húzta számításaimat.
Visszaülve a kocsiba, körültekintően kényelembe helyeztem magam, mivel tudtam, hogy a 70 kilométerre eső Oltszakadátig (1910: 1071 román, 189 magyar, 5 német, 6 egyéb)
Bólya, a Bólyai-Bethlen-kastély kápolnája. Miski fotó
nem   állok meg. A távoli település elérése érdekében visszafordultam Martonfalva felé, majd Vecsérd, Alcina, Újegyház érintésével Hortobágyfalvára értem, ahol délnek fordulva Szentjánoshegy után néhány kilométerrel befutottam az egyik legismertebb erdélyi szórványmagyar faluba. Az egykori magyar világ Szeben vármegyéjének újegyházi járásában, az Olt folyó közelében jártam. 

Az 1980-as években itt is jártam, méghozzá valami jelesebb napon (nagy valószínűséggel augusztus 20-án), mert a nyitva talált magyar evangélikus templomban ünnepi mise zajlott, amin legalább hatvanan, közülük többen népviseletbe öltözve, vettek részt. Ez errefelé, ahol nagyobb létszámú magyar közösséget elvétve találni, nagy szó. A falu, ahová most észak felől jőve érkeztem, csendes képet mutatott. Első fotós témaként a románok világháborús emlékműve esett utamba. De nem emiatt tettem meg ekkora távolságot, hanem a település központjában álló magyar templom 
Oltszakadát, magyar evangélikus templom. Miski fotó
kertjében látható, fekete márványobeliszk fotózása végett. A sötét kőoszlopon ugyanis az első világháború innen való magyar katonahőseinek névsora szerepelt, s az igazat megvallva, mindig ennek az obeliszknek a (jelképszerű) képe ugrott be, akárhányszor Erdélyre gondoltam az utazási előkészületek során. Bár az említett obeliszket harminc évvel ezelőtt hagyományos filmes géppel lefotóztam, a műveletet szerettem volna megismételni a jelenkori precízebb, korszerűbb digitális felszerelésemmel is. A templomkert bejárati kapuját zárva találtam (mint később kiderült, nem is volt kulcsra zárva, csak megvetemedett a fája, s emiatt keményebben kellett belökni), de egy önkéntes segítőtárs kihúzott a csávából, mert öt percen belül előkerítette a fiatal lelkészt, akivel már bejutottam a kertbe. Harminc valahány évnyi szünetet követően ismét ott állhattam az
Oltszakadát, magyar evangélikus templom. Miski fotó
emlékmű előtt, amiről megfelelő mennyiségű felvételt készítettem. A fényképezés végeztével a lelkésszel bementünk a valóban kulcsra zárt templomba, ami valahogy sokkal szűkebbnek tűnt az emlékeimben élőhöz képest. Odabent beszélgettünk erről-arról, mígnem az általános témakörök letudása után a politika ingoványos talajára tévedtünk. Egy darabig azonos véleményen voltunk mindenben, ám egy ponton belém szorult a levegő. Ugyanis a szakállas, már fiatalon is joviális kinézetű, jól táplált fiatalember azt találta mondani, hogy tudomása szerint a magyar világ nem is volt olyan jó, mint ahogy azt a magyarországiak előszeretettel beállítják, mivel a kocsmában megbízható forrásból, magától Alexandru bácsitól értesült róla, hogy a magyar csendőrök okkal, ok nélkül verték a román lakosokat. Méghozzá puszta élvezetből, szadizmusból.
Oltszakadát, magyar evangélikus templom. Miski fotó
 Amikor nagy sokára magamhoz tértem, s ismét normális mennyiségű levegő jutott a tüdőmbe, rekedt hangon rákérdeztem a srácnál, hogy ezt a sületlenséget csak úgy, első szóra elhitte? Amikor minden történelemkönyv a románok 1848-as, meg Trianon utáni, meg második világháborús, meg szocialista időkben elkövetett kegyetlenkedéseinek felidézésével van tele? Mi van Zalatna, Abrudbánya, Alsójára és egyéb települések civil magyar lakosságának az 1848/1849-es szabadságharc idején való lemészárlásával? Mi van a trianoni diktátumot követő tömeges kitelepítésekkel, kivégzésekkel, persze mind a magyarok kárára? Mi a helyzet a szárazajtai magyarok második világháború vége felé történt, román gárdisták által elkövetett baltás lefejezésével? Mit tud a doftánai börtönbe zárt magyar politikai foglyok sorsáról, vagy a szocializmus idején a Duna-deltába kényszermunkára küldött magyarok tízezreinek
Oltszakadát, magyar evangélikus templom. Miski fotó
szenvedéséről? A lelkész srác arca mintha sápadtabbra váltott volna, csak nézett elkerekedett szemekkel, alighanem tőlem hallott először ezekről a szörnyűségekről. Vettem a bátorságot, és javasoltam, az internet korában nézzen körül a számítógépén (merthogy időközben kiderült, van neki olyan), akkor tájékozottabb lesz, s nem szorul a románként nyilván elfogult, kocsmatöltelék Alexandru bácsira, mint egyedüli hírforrásra. Nem tagadom, megharagudtam a buta (ha jóindulatú vagyok: végletesen naiv) srácra, gyorsan elköszöntem tőle, és már ott sem voltam. Hm, és az erdélyi végeken az ilyen, már-már kollaboránsnak számító fickókra bízzák a szórványmagyarság nemzettudatának megőrzését, netán erősítését? 

Utamat a szomszédos Glimbokán át szerettem volna folytatni,
Oltszakadát, magyar világháborús emlékmű. Miski fotó
csakhogy valamikor elkészült az a kihajtós térképemen nem is szereplő víztározó (Feleki-víztározó), amit az Olt felduzzasztásával hoztak létre. Ez egyébként a Felektől Fogaras városáig húzódó, öt nagy medencéből álló víztározó-láncolat nyugati tagja. A régebbi kiadású térképen még feltüntetett út a valóságban már nem létezett, úgyhogy jókora kerülővel, a kelet-nyugat irányú, hosszúkás víztározó két része közé iktatott hídon keresztül értem a faluba. Még szerencse, hogy itt is találtam egy magyarul beszélő embert, egy családi házból elősiető nőt, aki felvilágosított, hogy a nagy építkezés befejezése óta Glimbokáról nem lehet tovább jutni, az illetékesek egyszerűen zsáktelepülést csináltak a kicsi faluból. Na, akkor fordulás vissza a víztározót délről kísérő 1-es főútra, amelyről Kerc magasságában fordultam ismét a folyó irányába. A kerci hídon átjutva az Olt jobb partjára, északnak indultam,
Oltszakadát, magyar világháborús emlékmű. Miski fotó
és Oláhújfalu, Szászház és Kürpöd után befordultam a Vessződöt (1910: 344 német, 233 román, 1 magyar) rejtő kis oldalvölgybe. A központban látható szép kis szász erődtemplom, mellette a szecessziós stukkókkal díszített egykori elemi iskolával, kitűnő fotótéma. Nagy kár, hogy mindezen épületek már csak a múlt makettjei, a jelenkor díszletei, mármint abban az értelemben, hogy egyiket sem használják rendeltetésszerűen. Viszont nem is bontják le őket, alighanem abból az ésszerű megfontolásból, hogy legalább ennyi nevezetessége legyen a különben jelentéktelen, ma már csak románok és cigányok által lakott településnek. 

Amíg a templomot fényképeztem, egy valahonnét előkerülő aprócska kölyökmacska megérezte bennem a lehetséges játszótársat, és addig-addig dörgölőzött a nadrágom szárához, míg foglalkozni kezdtem őkelmével. Leguggoltam a parányi jószághoz, és mókáztam vele. Önfeledt játszadozásunk két perce tarthatott, amikor észrevettem, hogy a környező kertek kerítéseinek
Oltszakadát, román világháborús emlékmű. Miski fotó
                    támaszkodva hatan is mosolyogva figyelik békés bolondozásunkat. Mivel a kocsim pár méterrel odébb állt, a rendszámról láthatták, honnan érkeztem. Azt hiszem, ezzel a kis spontán akcióval, ha csak hajszálnyit is, de javítottam a híresen rossz román-magyar viszonyon. 

A vessződi völgyből kijőve a következő felkeresendő falu az országúton legfeljebb négy kilométerre, északra fekvő Vérd (1910: 445 román, 188 német, 4 magyar, 9 egyéb) volt. A Szent Mária nevét viselő, patinásra kopott szász evangélikus templom a főutca nagy kanyarjában emelkedik. Eltekintve az idilli kép hangulatát romboló, rossz helyre állított kukás konténerektől, a környék vén épületei olyan érzést keltettek bennem, mintha visszamentem volna három évszázadot az időben. Csak a cipőtalpam alatt surrogó aszfaltutat kellett képzeletben behelyettesíteni
Vessződ, szász erődtemplom. Miski fotó
a kornak megfelelő, hepehupás         földúttal, a templom köré odafantáziálni a misére várakozó, a lehető legünnepibb ünneplőbe öltözött szász asszonyokat és férfiakat, és megtörtént a nagyfejű tudósok által kivitelezhetetlennek tartott időutazás. 

A 21 kilométerre, északkeletre található Netus (1910: 336 német, 185 román, 9 magyar, 1 horvát, 2 egyéb) eléréséhez mindössze Szentágota városán kellett átvágnom, aztán szabad volt az út, Netusig nem akadt több település az utamba. Az itteni, alacsony kőfallal kerített szász evangélikus erődtemplom a falu közepe táján, a 106-os jelzésű országút mentén áll. Szép, arányos, festői épület, olyan, aminek a láttán az ember nem bánja meg, hogy maga mögött hagyta a világ zajosabb részét. A főutcaként is szolgáló országút és a templom védőfala közötti szűk térségen egy harmincas éveinek végén járó cigány férfi kaszálta a füvet, s amikor észrevette,
Vessződ, szász erődtemplom. Miski fotó
 hogy a templomot fényképezem, mókásnak szánt mozdulattal katonás haptákba vágta magát, s mintha az elöljárója lennék, még szalutált is mellé. A vidám, barátságos jelenet váratlanul ért, meglepetésemben elfelejtettem megörökíteni.


Székely Himnusz:

"Ki tudja merre, merre visz a végzet,
Göröngyös úton, sötét éjjelen.
Vezesd még egyszer győzelemre néped, Csaba királyfi csillag ösvényen!
Maroknyi székely porlik, mint a szikla
Népek harcának zajló tengerén.
Fejünk az ár, jaj, százszor elborítja,
Vessződ, a volt szász evangélikus iskola. Miski fotó
 

Ne hagyd elveszni Erdélyt, Istenünk!
Ameddig élünk magyar ajkú népek,
Megtörni lelkünk nem lehet soha.
Szülessünk bárhol, Földünk bármely pontján,
Legyen a sorsunk jó vagy mostoha.
Keserves múltunk évezredes balsors,
Tatár, török dúlt, labanc rabigált!
Jussunk e honban, székely magyar földön,
Szabad hazában éljünk boldogan.
Édes Szűzanyánk, könyörögve kérünk,
Mentsd meg e népet, vérző nemzetet!
Jussunk e honban, székely magyar földön,
Szabad hazában éljünk boldogan.
Ki tudja, innen merre visz a végzet,
Vérd, szász evangélikus templom. Miski fotó
Országhatáron, óceánon át.
Jöjj hát, királyunk, itt vár a Te néped,
Székely nemzeted Kárpát-bérceken.
Ős szabadságát elveszti Segesvár,
Madéfalvára fájón kell tekints.
Földed dús kincsét népek élik s dúlják,
Fiadnak sokszor még kenyere sincs.
Már másfél ezer év óta Csaba népe,
Sok vihart élt át, sorsa mostoha.
Külső ellenség, jaj, de gyakran tépte,
Nem értett egyet otthon sem soha.
Maroknyi székely porlik, mint a szikla,
Népek harcának zajló tengerén
Fejünk az ár, jaj, százszor elborítja,
Ne hagyd elveszni Erdélyt, Istenünk!"

"Ki tudja merre, merre visz a végzet,
Göröngyös úton, sötét éjjelen.
Vezesd még egyszer győzelemre néped,
Vérd, szász evangélikus templom. Miski fotó
    Csaba királyfi csillag ösvényen!

Maroknyi székely porlik, mint a szikla
Népek harcának zajló tengerén.
Fejünk az ár, jaj, százszor elborítja,
Ne hagyd elveszni Erdélyt, Istenünk!
Ameddig élünk magyar ajkú népek,
Megtörni lelkünk nem lehet soha.
Szülessünk bárhol, Földünk bármely pontján,
Legyen a sorsunk jó vagy mostoha.
Keserves múltunk évezredes balsors,
Tatár, török dúlt, labanc rabigált!
Jussunk e honban, székely magyar földön,
Szabad hazában éljünk boldogan.
Édes Szűzanyánk, könyörögve kérünk,
Vérd, a volt szász evangélikus iskola. Miski fotó
Mentsd meg e népet, vérző nemzetet!
Jussunk e honban, székely magyar földön, Szabad hazában éljünk boldogan.
Ki tudja, innen merre visz a végzet,
Országhatáron, óceánon át.
Jöjj hát, királyunk, itt vár a Te néped,
Székely nemzeted Kárpát-bérceken.
Ős szabadságát elveszti Segesvár,
Madéfalvára fájón kell tekints.
Földed dús kincsét népek élik s dúlják,
Fiadnak sokszor még kenyere sincs.
Már másfél ezer év óta Csaba népe,
Sok vihart élt át, sorsa mostoha.
Külső ellenség, jaj, de gyakran tépte,
Nem értett egyet otthon sem soha.
Maroknyi székely porlik, mint a szikla,
Népek harcának zajló tengerén
Netus, szász erődtemplom. Miski fotó

Fejünk az ár, jaj, százszor elborítja,
Ne hagyd elveszni Erdélyt, Istenünk!"

"Ki tudja merre, merre visz a végzet,
Göröngyös úton, sötét éjjelen.
Vezesd még egyszer győzelemre néped,
Csaba királyfi csillag ösvényen!
Maroknyi székely porlik, mint a szikla
Népek harcának zajló tengerén.
Fejünk az ár, jaj, százszor elborítja,
Ne hagyd elveszni Erdélyt, Istenünk!
Ameddig élünk magyar ajkú népek,
Megtörni lelkünk nem lehet soha.
Szülessünk bárhol, Földünk bármely pontján,
Legyen a sorsunk jó vagy mostoha.
Netus, szász erődtemplom. Miski fotó
Keserves múltunk évezredes balsors,
Tatár, török dúlt, labanc rabigált!  
Jussunk e honban, székely magyar földön,
Szabad hazában éljünk boldogan."


Az Erdély-Siebenbürgen-Ardeal blog a soron következő bejegyzéssel folytatódik!

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése