2016. július 20. szerda (kilencedik nap/harmadik rész) folytatás

Illyefalva, világháborús emlékmű. Miski fotó

Illyefalva, világháborús emlékmű. Miski fotó

Illyefalva (1910: 1340 magyar, 8 román, 5 szerb, 4 német, 3 egyéb) innen egy kilométerre, délre található. A falu keleti széle kifut az Olt folyóig. Most észak felől közelítettem meg a falut, de a nyolcvanas években keletről érkeztem ide, ami azért említésre méltó, mivel akkori kocsimmal, egy 100-as Skodával át kellett hajtanom az itt szélesebb pataknál nem nagyobb Olt folyócska feletti kis hídon. Ami ebből igazán érdekes, és, mint a példa mutatja, felejthetetlen élmény, az a hídról látható asszonyok csoportja volt. Ugyanis a folyóban, térden felül tűrt bő szoknyában négy vagy öt fejkendős asszony állt, görnyedt testük előtt a mederfenékbe stabilan kapaszkodó padféleségek látszottak, ezeken beáztatott fehér ruhaneműek feküdtek, amiket a nők vaskos sulykolókkal püföltek, hogy kiverjék belőlük a folyóvíz által fellazított szennyeződéseket. Talán az egyik utolsó autentikus népi munkafolyamat szemtanúja voltam. 
De most vissza a mába (2016-ba)! Illyefalva az igen komoly védőfallal közrefogott református templomáról nevezetes. Az erődtemplomot annak idején magam is felkerestem, ezúttal viszont eltekintettem a meglátogatásától. Örültem, hogy a falu egyik közterén találtam egy terjedelmes, habár nem túl fantáziadús kivitelezésű világháborús emlékművet, amit gyorsan lefotóztam, aztán az imént emlegetett régi hídon átkelve az Olt felett (most nem láttam sulykolós nőket), Szotyor és Kökös között kiértem a 12-es főútra.

Kökös, a református templom tornya, előtte régi kripta. Miski fotó

Itt délre fordulva néhány perc alatt bent voltam Kökös (1910: 1038 magyar, 169 román) településen. A Feketeügy (patak) északi partján fekvő falu az egykori Háromszék vármegye (és Székelyföld dél felőli) határtelepülése volt, a patak túloldalán Brassó vármegye kezdődött. A régi kökösi hídnál zajlott az 1848-49-es szabadságharc egyik legvéresebb csatája, 1849. július másodikán ebben az ütközetben vesztette életét a legendás székely ágyúöntő Gábor Áron ("Lészen ágyú!"). A községháza előtt hamar megtalált első világháborús emlékmű fotózása után már indultam volna tovább, ám a hatodik érzékem azt súgta, hogy tegyek egy nagyobb kört a faluban. A múlt évszázad nyolcvan éveiben persze itt is voltam, de érdekes módon, a Feketeügy közelében felállított Gábor Áron-emlékművön kívül nem emlékeztem semmire. Gondoltam, itt az ideje az

Kökös, a különálló református harangtorony. Miski fotó

elhalványult emlékek felidézésének, s netán új élmények beszerzésének. Jól döntöttem. Szorgalmam meghozta a maga gyümölcsét, mivel mintegy véletlenül (ámbár, fatalistaként tudom, hogy semmi sem az) ráleltem a fallal közrefogott református templomra. A két méter magas falba tagozódó torony aljában nyíló kapun át betértem a gondozottságában már-már botanikuskertnek tűnő templomkertbe, ami egyben a régi református sírkövek kiállítási területe. Nem számoltam össze, de ránézésre negyven körül lehetett a magas fenyők árnyékában pihenő öreg kövek száma. Némelyik mohával, zuzmóval színesített vén harcos "életkora", a bevésett évszámok tanúsága szerint, bőven száz év fölött volt. És, kitartásom további jutalmaként nemcsak a szép kis templom látványában gyönyörködhettem, de az előcsarnok belső falán rátaláltam

Kökös, református templom és öreg sírkövek. Miski fotó

a stabilan beágyazott, 15 nevet feltüntető első világháborús kis márvány emléktáblára. Természetesen körbesétáltam a templomot, több szögből lefotóztam, aztán a falon kívülről, a régi, felhagyott temető felől is készítettem pár fényképet. 
A Kököstől északkeletre, mintegy másfél-két kilométerre fekvő Uzon (1910: 1698 magyar, 77 román, 9 német, 1 egyéb) a Brassót Kézdivásárhellyel összekötő 11-es főúton fekszik. A falu világháborús obeliszkjére a közeledő alkonyattól félhomályos sétaparkban találtam rá. Néhány lépésnyire tőlem nyolcfős, láthatóan helybéliekből álló társaság beszélgetett, legnagyobb meglepetésemre románul. Három percen keresztül, amíg az emlékmű megörökítésével bíbelődtem, hallgathattam őket, ez idő alatt egy magyar szó nem sok, annyi sem hagyta el a szájukat. Pedig Uzonban a mai napig meggyőző többségben vannak a magyarok.

Kökös, református templom vén sírkövekkel. Miski fotó

A jelenséget azóta sem értem. 

Amíg a két-három kilométerre, keletre eső Lisznyóra (1910: 905 magyar, 19 román) értem, nagyjából túltettem magam a sokkon. Az itteni világháborús emlékmű a református templom előtti kis téren kapott helyet. Ez egy három lépcső magasságú kőtalapzatra helyezett alkotás, ami két, egymás közelébe helyezett, embermagas, négyszögű márványoszlopból áll, az oszlopok tetején kopjafamintázatú kőfaragásokkal. Az oszlopok oldallapjain az első, előre néző oldalain a második világháború hőseinek névsora látható. A két erős oszlopot egy valamivel alacsonyabb kőlap köti össze, ennek feliratát azonban gondos kezek levésték, úgyhogy nem tudni, legfeljebb sejthető, mi lehetett a románokat ennyire idegesítő szöveg. Amíg fotóztam,

Kökös, református templom. Miski fotó

  hallottam az utca túloldalán álló ház elé kihelyezett padon ülő, s mellette álló idősebb emberek magyar nyelvű beszélgetését. Ezzel együtt, amíg ott voltam (jó tíz percen át), fiatalabb korosztályhoz tartozót nem láttam, s az egész falu zavaróan csendes volt, lakói mintha kitelepítésre vártak volna. A cseverésző öregeken kívül mindenki bezárkózott, időközben egyetlen autó suhant el mellettem. Igaz, rohamléptekkel közeledett az este. Autómmal kihajtottam a falu Uzon felé néző határába, s a kukoricás, meg nem tudom, miféle ültetvények közt kanyargó ázott földút mellett, egy remek búvóhelyen leparkoltam a Renault-val. Az éjszaka nyugodtan, viszonylag sok alvással telt, noha egyszer-kétszer felriadtam a tetőn kopogó esőcseppek hangjára.

Kökös, első világháborús emléktábla. Miski fotó

Ezen a napon 361 kilométert kocsikáztam.

Nos, hogy az eredeti szöveg elfogyásakor ne azonnal a Székely Himnusz soraival folytassam a blog kitöltését, idemásolom egy 1996-ból való saját versemet. Természetesen Erdélyről szól. Ez tulajdonképpen nem is egy sima rímfaragási próbálkozás, annál több: vers formátumba öntött szerelmi vallomás.

Körülöttem Erdély                  
 
Suvadt dombok mögé rejtett,
kerített templom harangos tornyából,
a szélbe zengett kondulások hullámain

Kökös, első világháborús emléktábla. Miski fotó

megülve 
áradok a táj meleg, nyári zöldje fölé.
Vén szívem piros fodrait patyolat
nyugalom szegi,
míg a délutánban várom, hogy a tejfehér
horizont magához csalja végre a Napot,
a hűséges, öreg szeretőt, 
s vakító, csípő fényostora behajtsa
az elvadult érchangok nyáját
zúgó fenyveseknek nehéz illatába,
évszázadok bujdosó hangjainak
tág, láthatatlan karámjába, melynek
kapujából visszacsúszik, medrére 
lel újra az őshonos Csend, miként
tesz apálykor az óceán, mely, bár
teret veszít, mégsem lesz kevesebb.

Kökös, első világháborús emlékmű. Miski fotó

Hazatért, tarka galambok puha búgása
fáradt lelkem szenderíti.
Lecsúszom a hűs sarokba, a hátamnak
dől hétszáz év kopott köve, áldott pora,
sarkam fényes deszkán pihen, s a harang
bő szoknyáján túl, ibolyaszín résen
Kelet néz kutatva zárt arcomba.
Pár korai csillag közelebb csalogatna,
ezer tücsök zenél, mégis, inkább
belső világomba húzódom, hol minden álmom
furcsa rejtély,
mint a torony körül Erdély.  (Miski György 1996.09.16.)

Igen ám, de ezek után következzék a kihagyhatatlan Székely Himnusz.

"Ki tudja merre, merre visz a végzet,

Uzon, világháborús obeliszk. Miski fotó

Göröngyös úton, sötét éjjelen.
Vezesd még egyszer győzelemre néped,
Csaba királyfi csillag ösvényen!
Maroknyi székely porlik, mint a szikla
Népek harcának zajló tengerén.
Fejünk az ár, jaj, százszor elborítja,
Ne hagyd elveszni Erdélyt, Istenünk!
Ameddig élünk magyar ajkú népek,
Megtörni lelkünk nem lehet soha.
Szülessünk bárhol, Földünk bármely pontján,
Legyen a sorsunk jó vagy mostoha.
Keserves múltunk évezredes balsors,
Tatár, török dúlt, labanc rabigált!
Jussunk e honban, székely magyar földön,

Uzon, világháborús obeliszk. Miski fotó

Szabad hazában éljünk boldogan.
Édes Szűzanyánk, könyörögve kérünk,  
Mentsd meg e népet, vérző nemzetet!
Jussunk e honban, székely magyar földön, 
Szabad hazában éljünk boldogan.
Ki tudja, innen merre visz a végzet,
Országhatáron, óceánon át.
Jöjj hát, királyunk, itt vár a Te néped,
Székely nemzeted Kárpát-bérceken.
Ős szabadságát elveszti Segesvár,
Madéfalvára fájón kell tekints.
Földed dús kincsét népek élik s dúlják,
Fiadnak sokszor még kenyere sincs.
Már másfél ezer év óta Csaba népe,
Sok vihart élt át, sorsa mostoha.
Külső ellenség, jaj, de gyakran tépte,
Nem értett egyet otthon sem soha.
Maroknyi székely porlik, mint a szikla,
Népek harcának zajló tengerén
Fejünk az ár, jaj, százszor elborítja,
Ne hagyd elveszni Erdélyt, Istenünk!"

Lisznyó, világháborús emlékmű. Miski fotó

 

"Ki tudja merre, merre visz a végzet,
Göröngyös úton, sötét éjjelen. 
Vezesd még egyszer győzelemre néped,
Csaba királyfi csillag ösvényen!
Maroknyi székely porlik, mint a szikla
Népek harcának zajló tengerén.
Fejünk az ár, jaj, százszor elborítja,
Ne hagyd elveszni Erdélyt, Istenünk!
Ameddig élünk magyar ajkú népek,
Megtörni lelkünk nem lehet soha.
Szülessünk bárhol, Földünk bármely pontján,
Legyen a sorsunk jó vagy mostoha.
Keserves múltunk évezredes balsors,

Lisznyó, világháborús emlékmű. Miski fotó

Tatár, török dúlt, labanc rabigált!
Jussunk e honban, székely magyar földön,
Szabad hazában éljünk boldogan.
Édes Szűzanyánk, könyörögve kérünk,
Mentsd meg e népet, vérző nemzetet!
Jussunk e honban, székely magyar földön,
Szabad hazában éljünk boldogan.
Ki tudja, innen merre visz a végzet,
Országhatáron, óceánon át.
Jöjj hát, királyunk, itt vár a Te néped,
Székely nemzeted Kárpát-bérceken.
Ős szabadságát elveszti Segesvár,
Madéfalvára fájón kell tekints.
Földed dús kincsét népek élik s dúlják,
Fiadnak sokszor még kenyere sincs.
Már mádfél ezer év óta Csaba népe,
Sok vihart élt át, sorsa mostoha.
Külső ellenség, jaj, de gyakran tépte,
Nem értett egyet otthon sem soha.
Maroknyi székely porlik, mint a szikla,
Népek harcának zajló tengerén

Lisznyó, világháborús emlékmű. Miski fotó

Fejünk az ár, jaj, százszor elborítja,
Ne hagyd elveszni Erdélyt, Istenünk!"


Az Erdély-Siebenbürgen-Ardeal blog a soron következő bejegyzéssel folytatódik!