2016. július 24. vasárnap (tizenharmadik nap/első rész)

Csekefalva, világháborús emlékmű. Miski fotó

A reggeli ébredést követően máris belecsaptam a lecsóba, mondhatni, az események sodrába helyeztem magam (az ilyen jellegű utazások alkalmával nincs helye a henyélésnek), s azon az úton, amelyiken tegnap jöttem, visszatértem Székelykeresztúrra. A városközpontból északra leágazó 136-os úton hamarosan Csekefalvára (1910: 567 magyar, 3 román, 1 német) jutottam. A  templomtól ötven méterre lévő általános iskola előtt álló emlékmű 1926-ban készült, tehát a régebbi évjáratúak közül való.
Az egy faluval északabbra eső Szentábrahám (626 magyar, 3 német) hasonló korú, 1927-ből való obeliszkjének tetejét egy már-már a felismerhetetlenségig elkopott kőturul díszíti, alatta egy piros, fehér és zöld színekkel kifestett féldombormű látható, amely egy vörös lángnyelvekkel égő fáklya

Szentábrahám, világháborús emlékmű. Miski fotó

közepéből kiemelkedő kardot ábrázol. Az ettől lejjebb kihelyezett emléktábla tanúsága szerint a falu 36 hősi halottal áldozott az első világháborúban. 
Az egy kilométerrel északabbra fekvő Magyarandrásfalván (1910: 161 magyar) tulajdonképpen jártam is, meg nem is. A látszólagos paradoxon magyarázata abban rejlik, hogy bár a tényleges falu a 136-os jelzésű országút melletti völgyben fekszik, de azért már itt fenn, ahol legfeljebb három háza van, s azok is becsületes távolságra állnak egymástól, szóval, már idefent kiírják a parányi székely település nevét. Mint említettem, néhány épület valóban áll az országút mentén, ezek egyike az egy emelet magas, deszkaoldalú harangláb. Ránézésre igen régi darab lehet. Eme kissé megdőlt fatákolmány és az országút közötti szűk mezsgyén pedig a felkelő Nap pirosas sugaraiban fürdő, szívet melengetően naiv és kedves, turulos, lángoló kardos

Magyarandrásfalva, első világháborús emlékmű. Miski fotó

 vén obeliszk őrzi az első világháborús hősi halottak emlékét. Szám szerint tizenkettőét.
A soron következő, macskaugrásra található Gagy (1910. 647 magyar, 2 német, 1 román) régi, felül rohamsisakkal, alább keresztbe tett karddal és puskával díszített obeliszkje az unitárius templom kertjének sarkában állt. Mint ahogy erre a sarokra, az emlékmű közelébe helyezték ki a következő elérendő célként kitűzött Bözöd felé mutató, rozsdásra vénült iránytáblát is. Na hiszen! Ezzel a közel 13 kilométeres nagyon megjártam, álmomban se jöjjön elő! De, sajnos, előjön. A mai napig nem értem, miként volt lehetséges ezt a páratlanul rossz minőségű, Gagy nyugati széléig aszfaltozott, onnan azonban gidres-gödrös, helyenként öklömnyi szikladarabokkal

Magyarandrásfalva, hősi emlékmű. Miski fotó

 és szedett-vetett építési törmelékkel "feljavított" földútban folytatódó, egyes szakaszain jószerével csak mezőgazdasági nehéz gépek, vagy katonai járművek által járható utat személygépkocsival használhatónak feltüntetni a térképen. Gagy és Bözöd között végigmenni rajta, mit mondjak, pokoli menet volt. Pedig jártam én már autóval épp eleget nehéz terepen, ezek egyike az emlékezetes Úz-völgyi kocsikázás volt. A történelemmé patinásodott 1980-as években történt, hogy Regát felől Erdélybe visszatérőben a szemből hömpölygő, vadul tajtékzó Úz-patak sziklás medrében kellett egy-másfél kilométert vezetnem, mivel a jó öreg Skoda 100-asom, a maga gyárilag megadott 42 lóerejével, a kasznit kis híján felborító patakból képtelen volt kikászálódni az előző napok esőzéseitől átázott partoldal csúszós füvén. Hajjaj, volt izgalom bőven! Aztán két héttel később, már itthon, Pesten, egy autószerelő műhelyben alámentem a megemelt kocsinak, s a szerelővel rezignáltan számolgattuk a fenéklemez kisebb-nagyobb horpadásait. Volt belőlük bőven. De a Gagy és Bözöd közötti lázálomszerű járat megpróbáltatásai kedves kalanddá konvertálták a hajdani Úz völgyi megpróbáltatásokat. Szóval, és ígérem, itt befejezem a panaszkodást, sok pocsék erdélyi

Magyarandrásfalva, emléktábla. Miski fotó

    utat megjártam a 80'-as években, meg a mostani túrám alkalmával, de mind közül ez a borzalom vitte el a pálmát, nálam ezé lett a leggyalázatosabb, legveszélyesebb út címéért való nemtelen versengés fődíja. Na, eleget köpködtem, most már folytatom (higgadtan) a 2016-os utam élménybeszámolóját.
Az imént vázoltak okán eléggé megviselt lelkiállapotban zuhantam be Bözöd (1910: 1274 magyar, 4 egyéb) keleti falurészébe, ahol, mintha nem is az imént érkeztem volna a földi pokolból, simára döngölt földút, tisztaság és rendezettség fogadott. A házak között megrekedt reggeli köd még nem szállt fel, amikor a tetején kővirággal (vagy lángnyelvekkel?) díszített, velem egymagasságú háborús emlékművet fényképeztem. 
Harminc évvel ezelőtt a következő meglátogatandó helység a vallási téren hihetetlenül sokszínű Bözödújfalu (1910: 678 magyar, 1 román; vallási megoszlás: 257 római katolikus, 134 unitárius, 123 görög katolikus, 120 izraelita/szombatos, 40 református, 5 görögkeleti) lett volna. A talányos fogalmazásra magyarázatot ad a Wikipédiának Bözödújfalu történetére vonatkozó része. "A 17. századtól a szombatosok felekezetének egyik fő helye. Itt éltek az utolsó erdélyi szombatosok, míg 1868-ban zömük zsidó hitre tért. Maradékaikat a németek koncentrációs 

Gagy, háborús emlékmű az unitárius templomnál. Miski fotó

táborokban pusztították el. A falut 1910-ben még 679-en lakták, túlnyomórészt magyarok. 1939-ben építeni kezdték ortodox templomát, de 1990-ben lebontották. A Bözödújfalui-víztározó építése 1988-ban kezdődött meg, a gátépítés azonban már 1975-ben megindult, 1977-ben leállt, de 1984-től újra beindult. A gát 625 méter hosszú és 28 méter magas. 1985-ben elkezdődött a falu kitelepítése. 1992-ben még 126 lakosa volt, amelyből 99 magyar, 23 cigány és 4 román, de a tervek szerint minden lakót ki kellett volna telepíteni. 1994-re a falu két templomával együtt teljesen víz alá került, lakosai - ki hová tudott - elköltöztek. Mindössze 12 ház menekült meg az elöntéstől, amelyekben negyvenen laknak. A falu első világháborús emlékművét 1996-ban kiemelték a vízből és a Tanorokba helyezték át.

Gagy, háborús emlékmű. Miski fotó

Minden év augusztusának első szombatján a falu egykori lakói falutalálkozót tartanak. A falu különlegességét az adta, hogy katolikus, unitárius, ortodox és székely szombatos felekezet egyaránt megtalálható volt egy helyen. Az egykori falu helyét márványtábla őrzi, amelyen a lakosok neve és a faluban gyakorolt vallások szimbólumai láthatók. A Sükösd Árpád által 1995-ben emelt emlékművön a következő szöveg áll: 'A tó fenekén Bözödújfalu nyugszik, 180 volt házának lakói szétszórva a nagyvilágban ma is siratják. A diktatúra gonosz végrehajtói lerombolták, és elárasztották, ezzel egy egyedülálló történelmi-vallási közösséget szüntettek meg, melyben különböző nemzetiségű és felekezetű családok éltek együtt évszázadokon át, egymást tisztelve és szeretve, példás békességben. Immár a katolikus, unitárius, görög katolikus és székely szombatosok fohászai örökre elnémultak. Legyen e hely a vallásbéke helye és szimbóluma.' A faluból megmaradt templomok (katolikus és unitárius) az évek során egyre rosszabb állapotba kerültek. A templomok cserepeit az a néhány cigány család használta fel, akik itt laknak. Tető nélkül a templomok lassan összeomlottak. Mára már a katolikus templom falát is széthordták a lakosok, csak a fehér torony maradt meg, mutatva: itt egykor falu volt. Az

Bözöd, világháborús emlékmű. Miski fotó

unitárius templom is hasonló képet mutat. A lakosok alacsony vízállásnál - ha szükség van rá - a templomokból viszik el a köveket. 2009-ben, egy nagy viharban összedőlt a barokk katolikus templom tornyának a teteje is. 2014. június 29-én pedig az erdélyi falurombolás szimbólumává vált templomtorony is leomlott. Ezzel a falu utolsó létesítménye is eltűnt. A víztározó környéke nyaranta a fürdőzők és horgászok közkedvelt paradicsoma. A vízpartot felparcellázták, és a viszonylag kis földterületek tulajdonosai kisebb-nagyobb bódékat emeltek, ezzel a természetes környezet képét jelentősen megváltoztatták." Ennyi a Wikipédia cikke, nem sokat lehet hozzáfűzni. Annyi személyes adalékot mégis, hogy a '80-as években, mintegy az utolsó pillanatban, még egyben láthattam a falut. Emlékszem, egy meleg nyári késő délután a Kőrispatak felől jövő földúton érkeztem a Küsmöd-patak mellett fekvő településre,

Bözöd, világháborús emlékmű. Miski fotó

 fáradtan és álmosan a napközbeni hajszától. Az átforrósodott Skodából kikászálódva alig figyeltem a templomnál nekem magyarázó idősebb férfi szavaira, aki pedig épp a román hatóságok által tervbe vett falupusztításról beszélt. Hittem is, de inkább nem is a közeljövőben bekövetkező pusztulás sötét vízióját vázoló szavakat; azon a szép augusztusi kora estén lehetetlennek tűnt az öreg által elmondottak beteljesülése. A völgyteknőben fekvő békés kis falu földútjain gyerekek bicikliztek, másutt nagyobb srácok rúgták a labdát, mindenki magyarul beszélt. A legtöbb háznál már égtek a benti fények, és mindenfelől finom vacsoraillat terjengett. Néhány kéményből kékes füst tekeredett az alkonyi égre, a teljes szélcsendben egyenesen szálltak a lassan előtünedező csillagok felé. Emlékszem egy középkorú asszonyra, amint a kertjében valamit igazgat a zöldségfélék ágyásai között. Búcsúzásnál a kezemben tartott fényképezőgépre (amit a gyenge fényviszonyok miatt végül is nem használtam) sandító öregfiú jóindulatúan, szinte könyörögve figyelmeztetett, jobban járok, ha másnap fényes nappal visszajövök, és lefényképezek mindent, mert ennek a most látott nagy idillnek hamarosan örökre vége. Magamban mosolyogtam a fontoskodónak ítélt huhogáson, de megígértem, hogy reggel visszajövök. Aztán autómmal elhajtottam az estében,

Bözödújfalu, emlékpark és háborús emlékmű. Miski fotó

  és persze eszem ágában sem volt visszatérni. Pedig akkor is valahol a közelben aludtam meg a kocsi belsejében, nem került volna sokba az ígéret betartása. Most (azóta) ennek iszom a levét, hiszen a baljós szavak valóra váltak, a Küsmöd által elárasztott falunak híre-hamva. A lelkiismeret pedig eszelősen rágja a bensőmet az ostobán elszalasztott alkalom miatt. Nos, ilyen hosszadalmas, múltidéző kitérő után visszatérek a 2016-os erdélyi út valóságához. A nemigen létező falu kétnyelvű helységnévtáblája közelében kialakított emlékparknál lefotóztam a víz mélyéről kimenekített első világháborús emlékművet, aztán leugrottam a tópartra (menet közben elhaladva néhány jó állapotban lévő családi ház mellett), ott pedig a horgászokat, illetve a Küsmöd vizével feltöltött víztározót örökítettem meg.

Bözödújfalu, háborús emlékmű. Miski fotó

A fényképezést egyébként a valamelyik (alighanem a katolikus) templomból megmaradt falrész mellől végeztem. Pár mondat erejéig szóba elegyedtem a közelben pecázó férfiakkal, akik nem úgy néztek ki, mint akiket sokkol, hogy egy kivégzett falu szellemházai és szellemutcái felé dobálják a felcsalizott horgaikat. Hozzászoktak az új helyzethez. Tényleg hozzá lehet szokni egy ILYEN új helyzethez?! Úgy láttam, igen. Ecce homo. Gyerünk tovább, mert ez még mindig fáj...
A három kilométerrel keletebbre található Kőrispatakon (1910: 1311 magyar, 2 román) nyomát sem találtam búnak-bajnak, pusztulásnak. A poros főutca kanyarjában álló unitárius templom után, a patak hídjával szemközti parkban megtaláltam a két világháború újabb korban emelt emlékművét. A közelben vasárnapi kirakodóvásárt tartottak, de még korán volt, az árusok akkor kezdték feltölteni portékáikkal az asztalokat. 
A települést keletre tartva hagytam el. A soron következő Etéd (1910: 1604 magyar, 3 német, 2 szlovák, 5 egyéb) a környék legfontosabb települése, amit nemcsak a nagyméretű református temploma, de az innen elágazó utak száma is bizonyít. A központban található körforgalomból északra induló földúton Küsmöd és Siklód, az északkeletre tartón Atyha,

Bözödújfalu, emlékpark és háborús emlékmű. Miski fotó

 a délre mutatón Gagy, a délnyugatra nézőn pedig Kőrispatak (ahonnan érkeztem) érhető el. Miután lefényképeztem a templom oldalánál álló, enyhén megdőlt régi világháborús obeliszket, északra, Küsmöd felé indultam tovább. Még ki sem értem Etédről, amikor a terjedelmes falu északi szélén hat vagy hét jókora méretű cigánypalota előtt hajtottam el. Körülbelül tíz nappal korábban valami hasonlókat láttam Vajdahunyad déli városrészén, de azok az etédi cifra palotáknál is feltűnőbbek és magasabbak voltak. A jó életbe, hökkentem meg a szürrealista látványtól, ezek meg hogy a bánatba kerültek a Székelyföld szívébe? Választ persze nem kaptam. Két palota kopár kertjében is tisztának látszó, színes rakott szoknyás, tarka fejkendős asszonyok ücsörögtek a tisztességes öltözékű purdéik mellett, felnőtt férfiakat nem láttam.

Bözödújfalu, tó a falu helyén. Miski fotó

 Alighanem az Erdélyben  több felé előforduló, úgynevezett Gábor-cigányok építkeztek ide. (Azóta utánanéztem az interneten, s meglepve olvastam, hogy létező fogalom az etédi Gábor-cigány elnevezés.) Ez egy viszonylag rendesnek elkönyvelt, általános jólétnek örvendő, cigányul, magyarul és románul beszélő népcsoport, amelyik tüntetően elkülönül az általuk lenézett egyéb cigányfajtáktól, különös tekintettel a csaknem mindenhol utált oláh cigányokra. A férfiak jellegzetes, széles karimájú fekete nemezkalapot és bő nadrágot viselnek, és vastag óraláncot hordanak. A tekintély további növelésének érdekében feltűnően nagy bajuszt és barkót növesztenek. Egyes vélemények szerint azért nevezik magukat Gábor-cigányoknak, mert valami különös oknál fogva a székely ágyúöntő Gábor Áront tekintik névadó ősüknek. A többség szerint ez nem több tudománytalan fantazmagóriánál.

Kőrispatak, világháborús emlékmű. Miski fotó

Kiérve a faluból, a közeli Küsmöd település déli szélén máris balra fordítottam a kormányt. Ugyanis arrafelé, vagyis nyugatra feküdt Szolokma (1910: 688 magyar, 1 német, 1 román), ahol a református templom mellett egy vaskerítéssel védett szép régi emlékművet találtam, a tetejében turullal. 
Innen egy döbbenetesen keskeny, viszont varázslatos tájakon átvezető úton Siklód (1910: 1656 magyar, 1 német, 7 egyéb) faluba jutottam. A szűk aszfaltúton csak egyszer jött szembe autó, de mindkettőnknek le kellett térni a kétfelől zöldellő lucernatáblába, hogy elférjünk egymás mellett. Az 1025 méter magas Siklódi-kő déli oldalában, mintegy 700-800 méter magasságban fekvő falu tipikus zsáktelepülés lenne, ha csak egy ki- és bejárata lenne. Ám mivel Szolokma és Küsmöd irányába is vezet út, ezért egyszerűen csak egy világvégi falunak tekinthető. Elrejtettségének van egy pozitív

Etéd, háborús emlékmű a református templomnál. Miski fotó

          velejárója, ami az utcáit járva egyből szembetűnik: sok, tudatosan karbantartott régi házat látni a hagyománytiszteletéről- és őrzéséről is ismert faluban. Siklód azért maradt számomra különösen emlékezetes, mert, beleértve a '80-as évek körútjain látottakat is, itt és most találtam rá Erdély legszebb emlékmű-együttesére. A helyszín kiválasztása valószínűleg tudatos volt, ugyanis a közeli hátteret egy régi, tornácos, valószínűleg vályogból épült módos parasztház, és a hozzátartozó kertben álló, eredeti szénacsűr biztosította. Az egymáshoz közel elhelyezett három alkotás közül jobb szélen az első világháborús hősök turulos, ágyúlöveges, növényi ornamentikás, hozzávetőleg 70 hősi nevet soroló emlékoszlopa állt. Bal szélről a honfoglalás 1000 éves jubileumára készült, szintén turulos kőoszlopa,

Etéd, emlékmű a református templomnál. Miski fotó

 középen a második világháborúban meghalt katonák alacsonyabb emlékműve kapott helyet. 
A falu déli kijáratát, némi kérdezősködés után, de sikerült megtalálni. Visszafelé haladva Etédre, újfent elértem Küsmödöt (1910: 702 magyar, 16 román), ezúttal észak felől. Ezúttal azonban bementem a település központjába. Az itteni világháborús emlékmű-együttest egy családi ház kerítésénél állították fel. Az obeliszk tetején aranyozott turul ül egy zöldre festett rohamsisakon, az ez alatti részt egy zöld pálmaág, illetve a mellé faragott kard tölti ki, mindezek alatt pedig az elesett katonák nevének helyet adó szélesebb szakasz következik. Másfél méterrel odébb a tetején Szent Korona díszítésű, Hiszekeggyel feliratozott, Nagy-Magyarország körvonalát megjelenítő alacsonyabb emlékmű állt. A két emlékművet térdig érő léckerítés foglalta keretbe.

Szolokma, világháborús emlékmű. Miski fotó

 
A Küsmöd-patak forrásvidéke körüli tájon megejtett kisebb körútról visszatérve Etédre, úgy döntöttem, hogy utamat a mintegy hat kilométerre, északkeletre található Atyha (1910: 1600 magyar, 6 német, 2 román, 1 egyéb) meglátogatásával folytatom. A faluba épp csak olyan mélységig autóztam be, amíg a főutca melletti, elkülönített kis kertben fel nem fedeztem a szürke betonból öntött, valószínűleg az 1930-as évek tájékáról való, 44 hősi nevet soroló első világháborús emlékművet. A település fallal kerített római katolikus temploma olyan helyen állt, hogy az emlékmű mellől fikarcnyit sem láttam belőle, azt sem tudtam volna, merre keressem. Ami azért nagy kár, mert ha veszem a fáradságot, felkutatom és lefotózom, akkor most lenne néhány kitűnő emlékképem a hazatérésem után másfél hónappal, szeptember közepén-végén egy villámcsapás következtében leégett templomról.

Szolokma, hősi emlékmű. Miski fotó

 
Megint visszatérve Etédre, most az innen keletre, hét kilométerre eső Énlaka (1910: 643 magyar) felkeresésére indultam. A messze földön híres település első számú látványossága a fallal kerített unitárius templom egyik régi, festett mennyezeti kazettája, amelynek ősi székely rovásírással megírt szövege ekként fordítható mai magyar nyelvre: "Egy az Isten. Georgyius Musnai diakon." A néhai Musnai György diakónus (egyházi szolgálatot teljesítő személy, de nem lelkész) tehát azt az unitáriusok körében közismert, tömör kinyilatkoztatást vetette a templom mennyezetét fedő fatáblák egyikére, amely rövid mondat majd' mindegyik unitárius templom homlokzatán olvasható. Az "unitárius" szó egységest jelent, a felekezet hívei az egyetlen Istenben látják megtestesülni azt, ami a római katolikusok számára a Szentháromság, vagyis az Atya, Fiú és Szentlélek hármas szentsége jelent. A templomba megint nem sikerült bejutnom, miként az egyszer már megesett velem, még a boldogult 1980-as években. Akkor azért találtam kulcsra zárva az egyházat, mert a lelkész a szomszédos Firtosalján volt egy temetésen. (Nem ő volt a halott, ő csak a búcsúszertartást vezette.) A nagy melegben most ugyan tárva-nyitva állt a bejárati ajtó, ámde a kiszivárgó énekhangokból következően odabent istentisztelet zajlott.

Siklód, háborús és millenniumi emlékmű. Miski fotó

 Hát, úgy   meg nem lehet, pontosabban nem illik bemenni, hogy a váratlan megjelenésünkkel belerondítunk az áhítatba. Ámbár máshol (idehaza, Magyarországon, ha jól emlékszem, Nyíregyházán) egyszer jártam úgy, hogy időszűkében voltam, s emiatt a szertartás kellős közepén lopakodtam be a templomba, s a legnagyobb tapintattal lefotóztam a padsorok melletti falba süllyesztett háborús emléktáblát. Csoda, hogy a ténykedésemtől meghökkent hívők nem vágtak hozzám néhány Bibliát. 
De, visszatérve Énlakára, reméltem, hogy amíg készítek néhány felvételt a templomdomb egy alább fekvő teraszán álló, esővédő tetőzettel védett fehér márvány emlékműről, azalatt véget ér a szertartás, s végre "élő, egyenes adásban" vethetek néhány pillantást az eladdig fotókon látott, feliratos kazettáról. Nem így történt, az áhítattal átszőtt dallamfoszlányoknak csak nem akart vége

Siklód, emlékmű-együttes. Miski fotó

szakadni, az ének egyre csak áramlott kifelé a nyitott ajtón. Egy középkorú úr, aki szintén kintről, egy farönkön ücsörögve hallgatta a dalolást (a felesége odabent danászott a többiekkel), próbált rávenni a maradásra, mondván, várjak még pár percet türelemmel, az asszonya is odabent van, mindjárt vége az összejövetelnek. Ámde be voltam sózva, mindenáron mennem kellett, hat lóval sem lehetett volna visszafogni. 

Innentől megint következzék a bevett eljárás, vagyis jöjjön a Székely Himnusz:

"Ki tudja merre, merre visz a végzet,
Göröngyös úton, sötét éjjelen.

Siklód, első világháborús emlékmű. Miski fotó

Vezesd még egyszer győzelemre néped,
Csaba királyfi csillag ösvényen!
Maroknyi székely porlik, mint aszikla
Népek harcának zajló tengerén.
Fejünk az ár, jaj, százszor elborítja,
Ne hagyd elveszni Erdélyt, Istenünk!
Ameddig élünk magyar ajkú népek,
Megtörni lelkünk nem lehet soha.
Szülessünk bárhol, Földünk bármely pontján,
Legyen a sorsunk jó vagy mostoha.
Keserves múltunk évezredes balsors,
Tatár, török dúlt, labanc rabigált!
Jussunk e honban, székely magyar földön,
Szabad hazában éljünk boldogan.
Édes Szűzanyánk, könyörögve kérünk,
Mentsd meg e népet, vérző nemzetet!
Jussunk e honban, székely magyar földön,
Szabad hazában éljünk boldogan.

Siklód, második világháborús emlékmű. Miski fotó

Ki tudja, innen merre visz a végzet,
Országhatáron, óceánon át.
Jöjj hát, királyunk, itt vár a Te néped,
Székely nemzeted Kárpát-bérceken.
Ős szabadságát elveszti Segesvár,
Madéfalvára fájón kell tekints.
Földed dús kincsét népek élik s dúlják,
Fiadnak sokszor még kenyere sincs.
Már másfél ezer év óta Csaba népe,
Sok vihart élt át, sorsa mostoha.
Külső ellenség, jaj, de gyakran tépte,
Nem értett egyet otthon sem soha.
Maroknyi székely porlik, mint a szikla,
Népek harcának zajló tengerén
Fejünk az ár, jaj, százszor elborítja,
Ne hagyd elveszni Erdélyt, Istenünk!"

Küsmöd, világháborús emlékmű. Miski fotó

"Ki tudja merre, merre visz a végzet,
Göröngyös úton, sötét éjjelen.
Vezesd még egyszer győzelemre néped,
Csaba királyfi csillag ösvényen!
Maroknyi székely porlik, mint a szikla
Népek harcának zajló tengerén.
Fejünk az ár, jaj, százszor elborítja,
Ne hagyd elveszni Erdélyt, Istenünk!
Ameddig élünk magyar ajkú népek,
Megtörni lelkünk nem lehet soha.
Szülessünk bárhol, Földünk bármely pontján,
Legyen a sorsunk jó vagy mostoha.
Keserves múltunk évezredes balsors,
Tatár, török dúlt, labanc rabigált!
Jussunk e honban, székely magyar földön,

Küsmöd, kiegészítő emlékmű. Miski fotó

Szabad hazában éljünk boldogan.
Édes Szűzanyánk, könyörögve kérünk,
Mentsd meg e népet, vérző nemzetet!
Jussunk e honban, székely magyar földön,
Szabad hazában éljünk boldogan.
Ki tudja, innen merre visz a végzet,
Országhatáron, óceánon át.
Jöjj hát, királyunk, itt vár a Te néped,
Székely nemzeted Kárpát-bérceken.
Ős szabadságát elveszti Segesvár,
Madéfalvára fájón kell tekints.
Földed dús kincsét népek élik s dúlják,
Fiadnak sokszor még kenyere sincs.
Már másfél ezer év óta Csaba népe,
Sok vihart élt át, sorsa mostoha.
Külső ellenség, jaj, de gyakran tépte,
Nem értett egyet otthon sem soha.
Maroknyi székely porlik, mint a szikla,
Népek harcának zajló tengerén
Fejünk az ár, jaj, százszor elborítja,
Ne hagyd elveszni Erdélyt, Istenünk!"

Atyha, első világháborús emlékmű. Miski fotó

 

"Ki tudja merre, merre visz a végzet,

Göröngyös úton, sötét éjjelen.
Vezesd még egyszer győzelemre néped,
Csaba királyfi csillag ösvényen!
Maroknyi székely porlik, mint a szikla
Népek harcának zajló tengerén.
Fejünk az ár, jaj, százszor elborítja,
Ne hagyd elveszni Erdélyt, Istenünk!
Ameddig élünk magyar ajkú népek,
Megtörni lelkünk nem lehet soha.
Szülessünk bárhol, Földünk bármely pontján,
Legyen a sorsunk jó vagy mostoha.
Keserves múltunk évezredes balsors,

Atyha, első világháborús emlékmű. Miski fotó

Tatár, török dúlt, labanc rabigált!
Jussunk e honban, székely magyar földön,
Szabad hazában éljünk boldogan.
Édes Szűzanyánk, könyörögve kérünk,
Mentsd meg e népet, vérző nemzetet!
Jussunk e honban, székely magyar földön,
Szabad hazában éljünk boldogan.
Ki tudja, innen merre visz a végzet.
Országhatáron, óceánon át.
Jöjj hát, királyunk, itt vár a Te néped,
Székely nemzeted Kárpát-bérceken.
Ős szabadságát elveszti Segesvár,
Madéfalvára fájón kell tekints.
Földed dús kincsét népek élik s dúlják,
Fiadnak sokszor még kenyere sincs.
Már másfél ezer év óta Csaba népe,
Sok vihart élt át, sorsa mostoha.

Énlaka, unitárius templom. Miski fotó

Külső ellenség, jaj, de gyakran tépte,
Nem értett egyet otthon sem soha.
Maroknyi székely porlik, mint a szikla,
Népek harcának zajló tengerén
Fejünk az ár, jaj, százszor elborítja,
Ne hagyd elveszni Erdélyt, Istenünk!"

"Ki tudja merre, merre visz a végzet,
Göröngyös úton, sötét éjjelen.
Vezesd még egyszer győzelemre néped,
Csaba királyfi csillag ösvényen!
Maroknyi székely porlik, mint a szikla
Népek harcának zajló tengerén.
Fejünk az ár, jaj, százszor elborítja,
Ne hagyd elveszni Erdélyt, Istenünk!
Ameddig élünk magyar ajkú népek,
Megtörni lelkünk nem lehet soha.

Énlaka, unitárius templomerőd. Miski fotó

Szülessünk bárhol, Földünk bármely pontján,
Legyen a sorsunk jó vagy mostoha.
Keserves múltunk évezredes balsors,
Tatár, török dúlt, labanc rabigált!
Jussunk e honban, székely magyar földön,
Szabad hazában éljünk boldogan.
Édes Szűzanyánk, könyörögve kérünk,
Mentsd meg e népet, vérző nemzetet!
Jussunk e honban, székely magyar földön,
Szabad hazában éljünk boldogan.
Ki tudja, innen merre visz a végzet,
Országhatáron, óceánon át.
Jöjj hát, királyunk, itt vár a Te néped,
Székely nemzeted Kárpát-bérceken.
Ős szabadságát elveszti Segesvár,

Énlaka, világháborús emlékmű. Miski fotó

Madéfalvára fájón kell tekints.
Földed dús kincsét népek élik s dúlják,
Fiadnak sokszor még kenyere sincs.
Már másfél ezer év óta Csaba népe,
Sok vihart élt át, sorsa mostoha.
Külső ellenség, jaj, de gyakran tépte,
Nem értett egyet otthon sem soha.
Maroknyi székely porlik, mint a szikla,
Népek harcának zajló tengerén
Fejünk az ár, jaj, százszor elborítja,
Ne hagyd elveszni Erdélyt, Istenünk!"

"Ki tudja merre, merre visz a végzet,
Göröngyös úton, sötét éjjelen.
Vezesd még egyszer győzelemre néped,
Csaba királyfi csillag ösvényen!
Maroknyi székely porlik, mint a szikla
Népek harcának zajló tengerén.
Fejünk az ár, jaj, százszor elborítja,

Énlaka, világháborús emlékmű. Miski fotó

Ne hagyd elveszni Erdélyt, Istenünk!
Ameddig élünk magyar ajkú népek,
Megtörni lelkünk nem lehet soha.
Szülessünk bárhol, Földünk bármely pontján,
Legyen a sorsunk jó vagy mostoha.
Keserves múltunk évezredes balsors,
Tatár, török dúlt, labanc rabigált!
Jussunk e honban, székely magyar földön,
Szabad hazában éljünk boldogan.
Édes Szűzanyánk, könyörögve kérünk,
Mentsd meg e népet, vérző nemzetet!
Jussunk e honban, székely magyar földön,
Szabad hazában éljünk boldogan.
Ki tudja, innen merre visz a végzet,
Országhatáron, óceánon át.
Jöjj hát, királyunk, itt vár a Te néped,
Székely nemzeted Kárpát-bérceken.
Ős szabadságát elveszti Segesvár,
Madéfalvára fájón kell tekints.
Földed dús kincsét népek élik s dúlják,
Fiadnak sokszor még kenyere sincs.
Már másfél ezer év óta Csaba népe,

Énlaka, világháborús emlékmű. Miski fotó

 
Sok vihart élt át, sorsa mostoha.
Külső ellenség, jaj, de gyakran tépte,
Nem értett egyet otthon sem soha."


Az Erdély-Siebenbürgen-Ardeal blog a soron következő bejegyzéssel folytatódik!