2016. július 24. vasárnap (tizenharmadik nap/második rész) folytatás

Firtosváralja, unitárius templom. Miski fotó

Énlakát követően utam következő megállója a négy kilométerre, keletre eső, az imént már szóba hozott Firtosváralja (1910: 348 magyar) volt. A tekergős szerpentinen elért település unitárius temploma nagyjavítás alatt állt, belsejéből az összes mozdítható egyházi bútorzatot elszállították valahova, az épület külső falát állványerdő borította. Munkásember sehol a közelben, gondolom, a vasárnapi időpont miatt. Miután kellő körültekintéssel átbukdácsoltam a sóder, tégla, tetőcserép és egyéb építési anyagok kisebb-nagyobb buckái között, elégedetten láttam, hogy a templomajtót nyitva hagyták. Igaz, mit lehetett volna ellopni talán a penésztől színes vakolatot, netán a toronyban gubbasztó, többmázsás harangot? A benti félhomályban könnyen rátaláltam a fixen lebetonozott kő szószék melletti falszakaszra erősített, szürke háborús márványtáblára.

Firtosmartonos, unitárius templom. Miski fotó

 A 22 hősi halott neve alatt meglepő szövegrészt olvashattam, amit egy lelkileg meglehetősen felindult állapotban lévő atyafi fogalmazhatott meg: "Ember! Eszmélj! Ezek a hazáért adták életüket! Emlékük örökké áldott! Firtosváralja 1925." Különösen magával ragadó az "Ezek a hazáért adták életüket!" mondat "Ezek" kifejezése. A fényképezést követően a sittkupacok között visszaverekedtem magam a főutcára, ahol a kocsimat hagytam, s akkor figyeltem fel a szemközti oldal művelődési háznak vagy egyéb kulturális intézménynek látszó földszintes épülete előtt ünneplőbe öltözött férfiak és nők nagyobb csoportjára. Alighanem a renoválás alatt álló templomból átmenetileg kiszorult hívők voltak, akik vasárnapi vallási szertartásukat, átmeneti jelleggel, a kultúrotthonban tartották, s most a kezdésre várva az árnyas gesztenyefák alatt beszélgettek, cigarettáztak.

Tordátfalva, világháborús emlékmű. Miski fotó

Firtosváraljának búcsút intve, Énlaka ismételt érintésével, kijutottam az Etédtől délre tartó 135-ös jelzésű útra, amelyről, pár kilométer megtételét követően, ráfordultam a Firtosmartonosra (1910: 610 magyar, 3 német) vezető bekötőútra. A település unitárius temploma, amelyhez egy gyönyörű faragású székelykapu mögül induló lépcsősoron lehetett feljutni, inkább egy vidéki kastélyra hasonlított, mintsem egy eldugott kis erdélyi falu templomára. A felfelé tartó lépcsőket kétfelől kísérő templomkertben egy ékcsúcsban végződő szerény, teljesen dísztelen márványtömb oldalán olvashatók az elesett katonák nevei. 
A faluból egy ki tudja, hányadrangú hegyi úton tovább haladva dél felé, egy mély völgyteknőben rátaláltam Tordátfalvára (1910: 462 magyar). Közterületen, egy betonnal

Tordátfalva, világháborús emlékmű. Miski fotó

kombinált léckerítéssel elkülönített kis telken felállított háborús emlékműve 80%-ban hozta a szokott formát: legfelül egy elnagyolt, az idők változékony járásától megviselt állapotú turul ült, alatta a harcokban meghalt 26 katona nevét tartalmazó, hosszanti márványtábla következett. Az emlékmű alsó szakasza azonban különlegességet, mondhatni csemegét tartogatott. A két, függőlegesen elhelyezett, betonból öntött ágyúlöveg közé faragott rohamsisak alatti mezőben a következő szöveget lehetett olvasni: "Az 1916. évi románbetörés helybeli áldozatai: Antal Mihály, Benczédi János, Boros Sándor, Halmágyi Mózes, Nemes Áron." Szerintem kész csoda, hogy ez az emlékmű, ilyen szöveggel a homlokzatán átvészelt 90 esztendőt, s a románok nem vésették le róla a feliratot, netán semmisítették meg az egész emlékművet. Úgy látszik, az Erdélyt közel száz éve megszállva tartó

Csehétfalva, unitárius templom és emlékmű. Miski fotó

k figyelmét elkerülte a   kompromittáló felirat. Szerencsére. Mindazonáltal, meggyőződésem, hogy a tordátfalvaiak sincsenek egészen tisztában vele, hogy mekkora, ritkaságszámba menő kincs van a birtokukban. 
A keleti szomszédságban fekvő Tarcsafalván északnak fordultam, és perceken belül Csehétfalvára (1910: 422 magyar, 7 német) érkeztem. A település főutcáján araszoló kocsimból messziről feltűnt a zavaró mértékben megdőlt templomtorony. Errefelé eléggé sok olyan harangtornyot látni, ami alatt idővel - a nem megfelelő helyválasztás vagy a gyakori kisebb földrengések következtében -  elmozdult a talaj, s a torony, valamilyen irányban, több-kevesebb fokkal, eltért az ideális függőlegestől. Csehétfalva unitárius temploma is az idő múlásával egyre szorítóbb cipőben járt, kérdés, ilyen esetben mit lehet tenni a renitens épületrésszel? A templomtól harminc méterre található pofás, régi háborús emlékművet betoncölöpök, és az ezek közé ékelt vasrudak kerítették. A betonkeretbe süllyesztett márvány emléktáblán 27 hősi név szerepelt, az Albert vezetéknevű család például hat férfitagját veszítette el a világégésben.

Csehétfalva, első világháborús emlékmű. Miski fotó

Visszaereszkedve Tarcsafalvára, s onnan tovább haladva délre, a Székelykeresztúrra vezető 13C jelű főút mentén fekvő Kobátfalvára (1910: 528 magyar, 2 német) jutottam. Az útelágazásnál álló, csinos kis unitárius templomba gond nélkül bejutottam, ami nem csoda, tudniillik akárcsak a firtosváraljai, ez a templom is teljes felújítás alatt állt, kiürített belsejében semmilyen értékes holmit nem hagytak. Számomra annál nagyobb eszmei értéket képviseltek a festett szószékkorona két oldalán húzódó falszakasz fekete márványtáblái, amelyek közül a félköríves tetejű az első világháborús hősök tiszteletére készült. A 27 elesett katona neve alatti felirat: "Áldás poraikra jeltelen sírjukban - emlékük örökké él! Készíttette az Ifjúság 1927-ben." 

Kobátfalva, unitárius templom. Miski fotó

Kobátfalva nyugati szomszédja az egy kilométerre eső Nagykadács, ami a vele korábban egyesült Kiskadáccsal együtt már az 1910-es népszámlálás idején is Kadács (1910: 421 magyar) néven jött elő. A két háborús emléktábla itt is az unitárius templom belsejében, a gipszből készült szószékkorona két oldalán kapott helyet. Az első világháborús márványlapot aranyozott keretbe foglalták, a keret legfelső, középre helyezett kis mezőjében szárnyas angyalka sürgölődik egy ágyú körül, mellette halomba rakott kerek ágyúgolyók láthatók. Az aranyozott angyalka feje fölötti, szétnyíló kagyló öblében a kedves kis műremek készítésének időpontja, az 1926-os évszám olvasható.
A Nagykadács melletti Kiskadács után következő, térbeli kiterjedés vonatkozásában jelentős településnek számító Siménfalván (1910: 915 magyar) a települést átszelő főút melletti, fémkerítéssel elkülönített területen, a buszmegálló szomszédságában találtam rá a világháborús hősök régi obeliszkjére. A csúcsába az 1914-1919-es évszámot vésték, homlokzati részén a hősi neveket tartalmazó fekete márványlap látható, az obeliszk oldalait igényesen kivitelezett ornamentika ékesíti. 
Tovább autózva déli irányba, a Székelykeresztúr

Kobátfalva, unitárius templom és emléktáblák. Miski fotó

előtti utolsó falunál, Rugonfalvánál északra fordultam, hogy megtekintsem a nagyjából három kilométerre található mellékvölgyben fekvő Nagykedét (1910: 202 magyar), illetve a tőle egy magasabb domb által elválasztott Kiskedét (1910: 217 magyar). Elsőre azonban nem a megfelelő úton hagytam el Rugonfalvát, és már a környéken élők fürdőzési, kikapcsolódási igényét szolgáló Rugonfalvi-tónál jártam, amikor kapcsoltam, hogy nem úgy van az, nem erre kellett volna jönnöm! Visszafordulva a faluba, másodjára már eltaláltam a helyes irányt. Először Nagykedét kerestem fel, ahol be sem kellett mennem a faluba, mert a keleti szélén, egymás tőszomszédságában állították fel a háborús hősök két obeliszkjét. Az elhanyagolt, kidőlt-bedőlt léckerítéssel közrefogott két emlékmű közül az 1926-ból való jobb oldali, szürke betonból öntött oszlop az első

Kadács-Nagykadács, unitárius templom. Miski fotó

világháborúsoké. Ezen tizenkét elesett honvéd neve olvasható. Két lépéssel odébb a második nagy háborúban meghalt székely katonák alaposan megdőlt obeliszkje állt. Visszatérve a Templomdomb aljában található elágazáshoz, a jobb oldali földúton beugrottam a pár száz méterre fekvő Kiskedére is, ám a néhány szép, régi házzal büszkélkedő kistelepülésen nem találtam külön emlékművet. Ellenben tudtam, hogy a két Kede között emelkedő Templomdomb tetején álló, s innen lentről is jól látható, a két falu közös tulajdonában lévő unitárius templom előtt lennie kell még egy háborús emlékműnek. Olvastam róla, mi több, láttam egy régebbi fényképét. Ezt megerősítette az egyik tornácos háznál megkérdezett házaspár is, akik mindjárt útbaigazítottak, megkönnyítendő számomra a magasban fekvő templom megközelítését. Jóindulatúak voltak, kétség nem fér hozzá. Ahogy tanácsolták, visszaautóztam Nagykedére,

Kadács-Nagykadács, unitárius templom. Miski fotó

és a szélső házakkal szemközt emelkedőnek induló földútra térve követtem a mindinkább halványuló nyomvonalat. Tíz perccel később megálltam a forróságtól remegő domboldal tikkadt bokorsora mellett, ugyanis nemes egyszerűséggel elfogyott az út. Az utolsó húsz méteren már alig láttam valami ösvényfélét a háborítatlan nyugalomban növő sudár fűszálak között, de még annak a vézna csapásnak is hamarosan hűlt helye lett. A kocsimmal vakmerő módon tovább indultam a hol térdig, hol derékig érő fűben, ám amikor az autó egy alattomosan megbújó mély gödörnek köszönhetően kis híján az oldalára borult, feladtam. A járműből kiszállva egy darabig a fejemet vakartam. Nem értettem, miért küldött ide a kiskedei házaspár, hiszen errefelé évek óta nem járhatott emberfia, nemhogy templomba tartó tömegek. Azzal együtt, ha oldalra fordultam, a magasban továbbra is ott láttam a

Kadács-Nagykadács, első világháborús emléktábla. Miski fotó

harangtorony csúcsát, kicsit odébb gurulva pedig a templomhajó cseréptetőzetét, de mintha egy rég elhagyott vár lett volna, széles körben áthatolhatatlannak látszó tüskés bokorsáv, és csenevész fákból álló, sűrű erdő fogta közre. Felfelé vezető gyalogösvénynek semmi nyomát nem találtam, pedig, hátrahagyva az autót, nyakamban a fényképezőgéppel szívesen belevágtam volna egy kisebb túrába, csakhogy valamiképp felérjek a mindinkább megközelíthetetlennek tűnő, légvonalban azonban talán száz méterre lévő templomhoz. Ott, a helyszínen elméletet is gyártottam a templom elszeparáltságának titkára, ami, elképzelésem szerint abban rejlett, hogy a közös templom annak idején rosszul megválasztott, nehezen megközelíthető helyre épült, és miután egyik Kede lakosságának sem érte meg, hogy alkalmanként kiköpje a tüdejét,

Siménfalva, első világháborús emlékmű. Miski fotó

 idővel felhagytak a templom használatával. Ezért alakulhatott ki az épület körül és alatt az a dús és vad vegetáció, amitől még inkább lehetetlenné vált a megközelítése. Ennyit a helyben, elkeseredettségemben fogant elméletről, ugyanis hazatérve gondosan tanulmányoztam a Google idevágó műholdas térképét, amiből rájöttem, hogy odakint, Erdélyben félreértés áldozata voltam. Vagy én értettem félre a házaspár útmutatását, vagy ők szúrtak el valamit, mindegy, a lényegen ez mit sem változtat, az eset úgy történt, ahogy történt. Valaki tévedett, valószínűleg én, de ilyesmi mással is megesik, miként a régi viccbeli sündisznóval, aki, miután benézte a dolgot, pironkodva szállt le a drótkeféről. A helyszínen persze még nem láttam az esetet ennyire derűsnek. A kudarcnak minősülő, nem kevés időveszteséggel járó történések után

Siménfalva, első világháborús emlékmű. Miski fotó

        szárnyaszegetten tértem vissza Rugonfalvára, ahol arrafelé fordítottam a kormányt, ahonnan érkeztem, azaz Kobátfalva irányába.
Kobátfalva keleti szomszédja Székelyszentmihály, ahonnan egy északra vezető mellékúton Bencédre (1910: 337 magyar, 9 német) lehetett érni. A falu lakossága az unitárius templom dombjának aljában galambbúgos székelykaput állított, ez előtt látható az 1930-as évekből való első világháborús emlékmű. 
A szomszédos, párhuzamosan futó mellékvölgyben található Kecsetkisfalud (1910: 749 magyar) két, egykor önálló faluból jött létre: a délen fekvő Kisfaludból, illetve az északi Kecsetből. Egyik településrészen sem találtam háborús emlékművet, de nagyon tetszett a különálló harangtornyos, zsindelytetejű kisfaludi református templom, így hát egy fotón megörökítettem.

Nagykede, világháborús obeliszkek. Miski fotó

 
Nyikómalomfalva és Székelyszentlélek érintésével negyedórán belül elértem a Székelyudvarhelyt Szovátával összekötő 13A jelzésű főút mentén fekvő Farkaslakát (1910: 1326 magyar, 1 német). Itt született Tamási Áron író (1897-1966), akinek a római katolikus templomhoz közeli sírját Szervátiusz Tibor szürke gránitból faragott szobra jelöli. A közelben, húsz méterre áll Erdély egyetlen Trianon-emlékműve, egy sziklatömb talapzatból kiemelkedő, néhány szépen megfaragott kopjafa között égnek törő kettős kereszt. Miként Tamási síremlékét, a Trianon-emlékmű tövét is elborították a magyar nemzetiszín szalagokkal átkötött koszorúk és kis papírzászlócskák. Autóbusszal épp akkor érkezett egy negyvenfős magyarországi turistacsoport, ők is legalább húsz, közepes méretű koszorút helyeztek el az egymás szomszédságában lévő emlékművek körül.

Nagykede, első világháborús emlékmű. Miski fotó

 A verőfényben úszó     
tájban szívet melengető látványt nyújtott a tengernyi piros, fehér és zöld színű szalag, egy másodpercre az a kellemes érzésem támadt, mintha nem is csatolták volna el Erdélyt, mintha ez a gyönyörű vidék ma is éppoly szerves része lenne Magyarországnak, mint mondjuk a Dunántúl, vagy az Alföld. 
Farkaslakáról északi irányba továbbhaladva, két kilométerrel arrébb balra letértem a főútról, s ráálltam a Székelypálfalvára (1910: 570 magyar, 6 román) vezető, meredeken felfelé kanyargó mellékútra. A római katolikus templom előtt talált modern fazonú világháborús emlékmű nem hozott lázba, de kötelességtudóan lefényképeztem. Ha az utamat innen nyugati irányba folytatom, mint ahogy nem tettem, perceken belül az aznap már letudott Firtosváralján lyukadtam volna ki. 
Ehelyett visszakanyarodtam a 13A főút felé, majd arra ráhajtva egy meseszép, kiterjedt erdőséggel borított hegyvidéki szakaszon áthajtva befutottam a mázas cserepeiről, és az azokat megalkotó fazekasmestereiről híres Korondra (1910: 3750 magyar, 1 német, 1 román). Ez a nagy falu (kisváros?) már nem ugyanaz, mint amit a '80-as években való itteni előfordulásaim idején megismertem. És ez

Bencéd, világháborús emlékmű. Miski fotó

rossz hír. Bár a főutca két oldalán már akkor is szép számban sorakoztak a főként turistáknak szánt bokályok, korsók, tányérok, tálak és egyéb cserépáruk árusítására szakosodott pavilonok, az a régi Korond, a mostanihoz képest, a nyugalom szigetének számít. Ez a mostani Korond az időközben reménytelenül elkurvult nagyvilág kicsinyített, erdélyi változata: a mértéktelen pénzéhség tönkretette a helyi népművészetet, előtérbe tolta a riherongy proli néptömeg igényének (igénytelenségének) kiszolgálását, az értéktelen "szuvenírek" futószalagon való előállítását. Ennyit a mai Korond főutcáján vég nélkül egymásba érő butikok világáról, s a letűnt korszak iránt érzett mélabús nosztalgiáról. 
A római katolikus templom melletti utcán befordulva hamarosan körforgalomhoz értem, s a

Bencéd, első világháborús emlékmű. Miski fotó

kerek teret szegélyező családi házak    egyikének kerítésénél megpillantottam a vörös homokkőből készült helyi háborús emlékművet. Mit mondjak, első ránézésre nem látszott annak a tipikus világháborús emlékműnek: figuráinak dadaista szögletessége a végtelenségig egyszerűsített jelképrendszert alkalmazó, buta szocreál hangulatát idézte. Ennek ellenére az alkotás tetején ott szerepelt a két világháborúra utaló 1914-es és 1944-es évszám, kevéssel alább pedig a "Hősi halottak emlékére, kik érted haltak, szent világszabadság" felirat olvasható. Na, arra azért kíváncsi lennék, miféle szent világszabadságért indultak vérüket ontani a derék székely legények és atyafiak? A dolog annak idején egyszerűen ment: jött a parancs, be kellett vonulni bakának. Aki nem akart berukkolni, vagy aki megszökött, az rögtönítélő bíróság elé került, és rövidített eljárásban halálra ítélték.

Kecsetkisfalud-Kisfalud, református templom. Miski fotó

 Az ítélet felolvasása után azonnal mehetett a falhoz, ahol agyonlőtték. A harctéren több esélye volt életben maradni.
A furcsa emlékmű fotózása után betértem egy közeli kis vegyesboltba, ahol némi kaját vettem magamnak, s míg az ebédféle tápot az utcán elfogyasztottam, az ismételten lemerült mobiltelefonom az üzletben töltődött. 
Félórával később bekászálódtam a tüzes kemencéhez hasonlatos kocsiba, és a vegyes érzelmeket kiváltó Korondról odébb álltam az öt kilométerre, északra fekvő Felsősófalvára (1910: 2176 magyar, 1 egyéb). Itt az erődített református templom dombjának a települést kettészelő főút felőli oldalában találtam rá a középen álló kopjafát kétfelől közrefogó, egy álló és egy térdeplő férfialakot megjelenítő, kőből faragott háborús emlékműre.

Farkaslaka, Tamási Áron sírja. Miski fotó

 
Innen átruccantam a délről északra tartó Korond-patak által átfolyt lapály nyugati részén, a hegyek lábánál található Alsósófalvára (1910: 1981 magyar). Korond és Felsősófalva után a Sóvidék harmadik falujában jártam. Az itteni, régi világháborús emlékmű valóságos kincs: klasszikus, felfelé keskenyedő obeliszk, a tetején egy erőteljesen megkopott turullal. Alatta koszorú által övezett kard, ettől alább pedig egy színezett rohamsisak, és egy keresztbe tett szurony relief kettőse látható. A sötét színűre patinásodott obeliszk négy oldalát valósággal ellepi az első nagy háborúban meghalt katonák körülbelül 140 nevet tartalmazó listája, amit a második világháború katonáinak névsora tovább tetéz. A két ember magasságú obeliszk előtt egy méterrel álló, nagyjából mellmagasságig érő betonfal központi részén jól kivehetők az onnan valamikor levésett Nagy-Magyarország körvonalai,

Farkaslaka, Trianon-kereszt. Miski fotó

 miként a felette lévő  kisebb mezőt egykor díszítő Szent Korona megmaradt sziluettje is. 
Ismét átkelve a Korond-patak hídján, visszajutottam a Sóvidék felsősófalvai oldalára, ahol északnak indulva rövidesen befutottam a kisváros méretű, az egykor és ma is sóbányászatból élő Parajdra (1910: 2858 magyar, 17 német, 8 román, 1 szlovák, 1 horvát, 3 egyéb). Az alacsonyabb mesterséges domb tetejére helyezett, tíz lépcső megmászásával megközelíthető világháborús emlékművet a Gyergyószentmiklós felé tartó 13B jelű főút melletti parkban találtam meg. A középen emelkedő, klasszikus formájú betonobeliszket féldomborművesen kifaragott koszorú, kard és rohamsisak díszíti, a talapzat szélesebb alsó részén az első világháborúban hősi halált halt katonák nevei sorakoznak. Az obeliszk bal oldalán álló, derékmagasságú betonlapon a két háború civil áldozatainak,

Székelypálfalva, katolikus templom és emlékmű. Miski fotó

 a jobb oldalin a második           világháború hősi halottainak névsora olvasható. 
Közeledett egy újabb alkony, ideje volt véget vetni az aznapi gyűjtőmunkának, és valami meghitt pihenőhely után nézni. Parajdot északra elhagyva, Szovátánál rátértem a Szászrégen irányába mutató 153-as (13D) főútra, amin sorra hagytam magam mögött Szakadátot, Nyárádremetét, majd a gyér közúti világítás alatt alvásra készülődő Felsőköhért és Alsóköhért, Görgénynádast és Alsóbökényt. A pihenőhely ügyében kétszer is megálltam, egyszer egy főúthoz közeli, erdőséggel közrefogott tisztáson, illetőleg, mivel egy idő után nem találtam eléggé biztonságosnak a helyet, másodjára jóval feljebb, valami nem sokkal korábban learatott gabonatábla szélén. Azonban mivel az országútról bevilágító autók miatt ez sem bizonyult megfelelő pihenőhelynek, az éjszakai

Korond, világháborús emlékmű. Miski fotó

vaksötétben (akkor már éjfél körül járt) tovább mentem Szászrégen felé. Nem telt bele tíz perc, amikor megpillantottam Szászrégen város helységnévtábláját. Abban a másodpercben a kocsi kezdett gyanúsan félrehúzni, s a kormánykerék is egyre vadabbul remegett a markomban. Félreálltam az út szélén, s amit a városi lámpák neonfényénél láttam, attól meghűlt a vér az ereimben. Defekt. A bal első gumi laposan nyúlt el a felni alatt, a kocsi, akár egy léket kapott hajó, oldalra billent, a hűlő motor halkan pattogott. Tekintettel a kései időpontra, legfeljebb kétpercenként húzott el mellettem egy-egy autó, azok közül is minden második kamion volt. A kocsi hátsó csomagtartója alatt volt egy gyárilag bonyolult módon, vékony acélsodrony és valami racsnis retesz segítségével rögzített pótkerék, de ezt egy szakműhelyben dolgozó szerelő segítsége nélkül reménytelen volt előbányászni a helyéről. Csak az tudja, miről beszélek,

Korond, világháborús emlékmű. Miski fotó

akinek volt vagy van Renault Clio-ja. De, még ha valami csoda folytán kioperálom onnan a keményre fújt pótkereket, emelő és kerékkulcs hiányában akkor sem tudtam volna kicserélni a kidurranttal. Nagy szerencsémre a napközben nagy forgalmú út túloldalán három gumijavító műhely sorakozott. Becéloztam a legközelebbit, és a sebzetten bicegő autóval átvergődve a műhely kerítéséhez, leparkoltam a bejárat mellett. Ahhoz nem kellett románul tudnom, hogy megértsem a kifüggesztett táblán látott szöveget: nyitás reggel hétkor. Éjjel fél egyre járt, időközben észrevétlenül átcsúsztam a másnapba, vagyis hétfőbe. Hirtelen heves honvágyam támadt az asszonyom, a kutyáim, a városom, az országom és nem utolsó sorban az ágyam után. Kicsit féltem, mert azokban a percekben valahogy nem éreztem elég erőt magamban a balul sikerült szituáció megoldására.

Felsősófalva, református templom és emlékmű. Miski fotó

 Jesszusom, most mi lesz velem? Ettől a gyávaságban fogant érzelmi elgyengüléstől viszont heves röhögőgörcsöm támadt, amitől aztán rám tört a csuklás. Amíg alábbhagyott, majd végleg megszűnt, volt időm rájönni, hogy hiába hisztizek magamban, csakis én oldhatom meg a helyzetet, mert itt, a távoli, ráadásul eléggé ellenséges közegben (ma Szászrégen 66%-a román, s mindössze 33%-a magyar) senki másra, kizárólag magamra számíthatok. Ennyi számvetés után beültem a hűvös kocsiba, felhúztam az ablakokat, és gyomromban a feszültség szűnni nem akaró görcsével, igyekeztem valamennyit aludni. 
Egyébként aznap (mármint vasárnap) 280 kilométert tettem meg.         

Felsősófalva, háborús emlékmű. Miski fotó

Székely Himnusz:

"Ki tudja merre, merre visz a végzet,
Göröngyös úton, sötét éjjelen.
Vezesd még egyszer győzelemre néped,
Csaba királyfi csillag ösvényen!
Maroknyi székely porlik, mint a szikla
Népek harcának zajló tengerén.
Fejünk az ár, jaj, százszor elborítja,
Ne hagyd elveszni Erdélyt, Istenünk!
Ameddig élünk magyar ajkú népek,
Megtörni lelkünk nem lehet soha.
Szülessünk bárhol, Földünk bármely pontján,
Legyen a sorsunk jó vagy mostoha.
Keserves múltunk évezredes balsors,
Tatár, török dúlt, labanc rabigált!
Jussunk e honban, székely magyar földön,
Szabad hazában éljünk boldogan.
Édes Szűzanyánk, könyörögve kérünk,
Mentsd meg e népet, vérző nemzetet!
Jussunk e honban, székely magyar földön,

Alsósófalva, világháborús emlékmű. Miski fotó

Szabad hazában éljünk boldogan.
Ki tudja, innen merre visz a végzet,
Országhatáron, óceánon át.
Jöjj hát, királyunk, itt vár a Te néped,
Székely nemzeted Kárpát-bérceken.
Ős szabadságát elveszti Segesvár,
Madéfalvára fájón kell tekints.
Földed dús kincsét népek élik s dúlják,
Fiadnak sokszor még kenyere sincs.
Már másfél ezer év óta Csaba népe,
Sok vihart élt át, sorsa mostoha.
Külső ellenség, jaj, de gyakran tépte,
Nem értett egyet otthon sem soha.
Maroknyi székely porlik, mint a szikla,
Népek harcának zajló tengerén

Alsósófalva, háborús emlékmű. Miski fotó

Fejünk az ár, jaj, százszor elborítja,
Ne hagyd elveszni Erdélyt, Istenünk!"

"Ki tudja merre, merre visz a végzet,
Göröngyös úton, sötét éjjelen.
Vezesd még egyszer győzelemre néped,
Csaba királyfi csillag ösvényen!
Maroknyi székely porlik, mint a szikla
Népek harcának zajló tengerén.
Fejünk az ár, jaj, százszor elborítja,
Ne hagyd elveszni Erdélyt, Istenünk!
Ameddig élünk magyar ajkú népek,
Megtörni lelkünk nem lehet soha.
Szülessünk bárhol, Földünk bármely pontján,
Legyen a sorsunk jó vagy mostoha.
Keserves múltunk évezredes balsors,
Tatár, török dúlt, labanc rabigált!
Jussunk e honban, székely magyar földön,
Szabad hazában éljünk boldogan.
Édes Szűzanyánk, könyörögve kérünk,
Mentsd meg e népet, vérző nemzetet!

Alsósófalva, világháborús emlékmű. Miski fotó

Jussunk e honban, székely magyar földön,
Szabad hazában éljünk boldogan.
Ki tudja, innen merre visz a végzet,
Országhatáron, óceánon át.
Jöjj hát, királyunk, itt vár a Te néped,
Székely nemzeted Kárpát-bérceken.
Ős szabadságát elveszti Segesvár,
Madéfalvára fájón kell tekints.
Földed dús kincsét népek élik s dúlják,
Fiadnak sokszor még kenyere sincs.
Már másfél ezer év óta Csaba népe,
Sok vihart élt át, sorsa mostoha.
Külső ellenség, jaj, de gyakran tépte,
Nem értett egyet otthon sem soha.
Maroknyi székely porlik, mint a szikla,
Népek harcának zajló tengerén

Alsósófalva, világháborús emlékmű. Miski fotó

Fejünk az ár, jaj, százszor elborítja,
Ne hagyd elveszni Erdélyt, Istenünk!"

"Ki tudja merre, merre visz a végzet,
Göröngyös úton, sötét éjjelen.
Vezesd még egyszer győzelemre néped,
Csaba királyfi csillag ösvényen!
Maroknyi székely porlik, mint a szikla
Népek harcának zajló tengerén.
Fejünk az ár, jaj, százszor elborítja,
Ne hagyd elveszni Erdélyt, Istenünk!
Ameddig élünk magyar ajkú népek,
Megtörni lelkünk nem lehet soha.
Szülessünk bárhol, Földünk bármely pontján,
Legyen a sorsunk jó vagy mostoha.
Keserves múltunk évezredes balsors,
Tatár, török dúlt, labanc rabigált!

Alsósófalva, világháborús emlékmű. Miski fotó

Jussunk e honban, székely magyar földön,
Szabad hazában éljünk boldogan.
Édes Szűzanyánk, könyörögve kérünk,
Mentsd meg e népet, vérző nemzetet!
Jussunk e honban, székely magyar földön,
Szabad hazában éljünk boldogan.
Ki tudja, innen merre visz a végzet,
Országhatáron, óceánon át.
Jöjj hát, királyunk, itt vár a Te néped,
Székely nemzeted Kárpát-bérceken.
Ős szabadságát elveszti Segesvár,
Madéfalvára fájón kell tekints.
Földed dús kincsét népek élik s dúlják,
Fiadnak sokszor még kenyere sincs.
Már másfél ezer év óta Csaba népe,

Parajd, világháborús emlékmű. Miski fotó

Sok vihart élt át, sorsa mostoha.
Külső ellenség, jaj, de gyakran tépte,
Nem értett egyet otthon sem soha.
Maroknyi székely porlik, mint a szikla,
Népek harcának zajló tengerén
Fejünk az ár, jaj, százszor elborítja,
Ne hagyd elveszni Erdélyt, Istenünk!"

"Ki tudja merre, merre visz a végzet,
Göröngyös úton, sötét éjjelen.
Vezesd még egyszer győzelemre néped,
Csaba királyfi csillag ösvényen!
Maroknyi székely porlik, mint a szikla
Népek harcának zajló tengerén.
Fejünk az ár, jaj, százszor elborítja,
Ne hagyd elveszni Erdélyt, Istenünk!

Parajd, világháborús emlékmű. Miski fotó

Ameddig élünk magyar ajkú népek,
Megtörni lelkünk nem lehet soha.
Szülessünk bárhol, Földünk bármely pontján,
Legyen a sorsunk jó vagy mostoha.
Keserves múltunk évezredes balsors,
Tatár, török dúlt, labanc rabigált!
Jussunk e honban, székely magyar földön,
Szabad hazában éljünk boldogan.
Édes Szűzanyánk, könyörögve kérünk,
Mentsd meg e népet, vérző nemzetet!
Jussunk e honban, székely magyar földön,
Szabad hazában éljünk boldogan.
Ki tudja, innen merre visz a végzet,
Országhatáron, óceánon át.
Jöjj hát, királyunk, itt vár a Te néped,
Székely nemzeted Kárpát-bérceken.

Parajd, világháborús emlékmű. Miski fotó

Ős szabadságát elveszti Segesvár,
Madéfalvára fájón kell tekints.
Földed dús kincsét népek élik s dúlják,
Fiadnak sokszor még kenyere sincs."


Az Erdély-Siebenbürgen-Ardeal blog a soron következő bejegyzéssel folytatódik!