2016. július 21. csütörtök (tizedik nap/harmadik rész) folytatás

Kézdiszentlélek, világháborús emlékmű. Miski fotó

Kézdiszentlélek (1910: 3002 magyar, 1 német, 1 román, 2 egyéb) a 114-es jelű országút, és az ennél jelentősebb, Kézdivásárhelyt Csíkszeredával összekötő 11B főút találkozásánál fekszik. A csúcsán kettős kereszttel koronázott, és a nemzeti jelképek (Szent Korona, Erdély címere, valamint a település címere) reliefjeit felvonultató alkotás négy oldalán a két háborúban meghalt magyar katonák hosszú névlistája olvasható. Nagy kár, hogy a falu ezen félreeső részén viszonylag ritkán jár ember, s valószínűleg csak jelesebb egyházi ünnepeken vetődik erre nagyobb embertömeg, s alkalomadtán egy-egy turistákkal tömött kirándulóbusz. Szép gesztus az égiekkel való spirituális kapcsolatra való utalás azáltal, hogy a mögöttes dombtetőn ott áll a település híres épülete, az erődített templom, de a gyönyörű

Kézdiszentlélek, világháborús emlékmű. Miski fotó

emlékműnek ennél méltóbb helye lenne a forgalmas központban. Szerintem.
Mialatt autómmal a három kilométerre, északra található Kézdiszárazpatakra (1910: 879 magyar, 3 román) igyekeztem, félúton különös jelenet szemtanúja voltam. Gyönyörű csütörtökünk volt, a felhőtlen égről hét ágra sütött a Nap. Ennél fogva nehezen elviselhető meleg uralta a vidéket, s még jó, hogy erős szél fújt, ami mégiscsak enyhített valamennyit a hőségen. Ennek az országutat keresztező (mondhatni, éppen derékba kapó), szokatlanul erős légmozgásnak minden bizonnyal kevésbé örült az a gazda, akinek szénával csurig rakott szekerét az úttal párhuzamosan futó vizesárokba borították a szűnni nem akaró, erőszakos széllökések. Szerencsére, az igavonó lónak semmi baja sem lett, mert ugyan még mindig az oldalára fordult szekér rúdjához volt kötve, teljes közönnyel legelte az árokpart kövér füvét. Ez ám a hidegvér, emberek!

Kézdiszentlélek, háborús emlékmű. Miski fotó

 Ezt a flegmatikus hozzáállást még a pont erről nevezetes angolok is megirigyelhették volna. Őszintének látszó hidegvére olyan benyomást keltett, mintha hasonló esetek töltenék ki a hétköznapjait. Viszont azok a csípőre tett kezű férfiak (szám szerint hárman), akik a tragikomikus baleset bekövetkeztéig nyilván az illatos szénarakás tetején utaztak, már cseppet sem látszottak kiegyensúlyozottnak. Szerintem nem éreztek rá a helyzetben rejlő komikumra, mert eléggé elkeseredett képet vágtak, amikor óvatosan elhajtottam mellettük. Láthatóan egyiküknek sem esett fizikai bántódása, de az arckifejezésükből, illetve a testtartásukból ítélve az önbecsülésük aznapra romokban hevert.
Kézdiszárazpatak mindenesetre békés arculattal, a sziesztázó mediterrán vidékekre jellemző néptelen utcákkal, s verőfényben úszó, meszelt kőkerítéssel közrefogott római katolikus templommal várt. A templomtól pár lépésnyire, külön erre a célra kialakított járdaszigeten álló régi, 1928-ból való háborús obeliszk az errefelé szokásos formában és elvárások szerint készült: legfelül szélfútta lángot imitáló faragás koronázta, ez alatt a rengeteg hősi nevet tartalmazó csonka gúla, alább a föld felé egyre szélesedő talapzat következett,

Kézdiszentlélek, világháborús emlékmű. Miski fotó

 a homlokzati részen némi díszítéssel, illetőleg az 1914-1918-as évszámmal. Az emlékmű eredetileg az első nagy háború elesett katonái számára készült, a második világháborús hősök névsorát már a meglévő obeliszkre vésték fel. 

Kézdiszárazpatak, világháborús emlékmű. Miski fotó

Ha a fényképezések után északra indulok tovább a faluból, akkor úgy hat-nyolc kilométer megtételét követően az egykori Csík vármegye területén fekvő Kászonvidékre értem volna. Egy darabig hezitáltam a lehetőségen, de mivel nagyot borult volna az időbeosztásom, maradtam a korábbi elképzelésnél, s inkább visszafordultam Kézdiszentlélekre. A visszaúton láttam, hogy a még mindig az oldalán fekvő, pórul járt szekér mellé egy egyelőre üres rakterű másik alkalmatosság parkolt, s a felborult járgányról vasvillák segítségével többen kezdik átpakolni a kiborult szénát. 
Kézdiszentléleken át hamar beértem a Háromszéki-medence "fővárosába", Kézdivásárhelyre, ahonnan egyből északra, Torja (1910: 2581 magyar, 3 román) felé igyekeztem. A mai Torja helyén korábban három önálló település létezett: a római katolikusok által lakott Altorja, a református erődtemplommal bíró Feltorja, illetve Karatnavolál. Sőt, ez utóbbi is két részből állt, a nem tudni, mikor egyesült Karatnából és Volálból. Mindezeket Torja néven egyesítették, megint csak nem tudom, mikor. A torjai világháborús emlékmű mindenesetre jókora csalódást okozott. A főutca melletti kis parkot nyilván kizárólag ennek a kedvéért

Kézdiszárazpatak, világháborús emlékmű. Miski fotó

alakították ki. A tisztára szocreál stílusú, alighanem bagóért készült alkotás mindkét háború elesetteinek (méltatlan) emlékműve. Több szót nem érdemel.
Torjáról visszajutva Kézdivásárhelyre, mindössze egy tankolásnyi időre álltam meg. A 33 liter benzinért 160 lejt fizettem.

Kézdiszárazpatak, világháborús emlékmű. Miski fotó

A várost a délnyugatra, Sepsiszentgyörgy irányába mutató 11-es főúton hagytam el, s öt kilométerrel odébb elértem Alsócsernátont (1910: 1919 magyar, 9 román, 1 német, 20 egyéb). A szomszédos, korábban önálló Felsőcsernátonnal összenőtt falu az egyesült Csernáton település déli részét adja. Nagyszerű, stílusos régi emlékműve van, ami az ugyancsak mintaszerű közpark (főtér) díszére válik. Az egykor itt birtokos Haszmann Pál kúriájából kialakított helytörténeti múzeumot, ami a falu északnyugati részén található, a '80-as években Staudt Zoli barátommal együtt kerestem fel. Egy megbízható Skodával jöttünk-mentünk Erdélyben, s este, sötétben értünk ide. Az éjszakát a múzeum kertjében villámgyorsan felállított kempingsátorban töltöttük, a csillagfényes égbolt alatt emlékezetesen hűs éjszakánk volt. Másnap reggel az idősebb Haszmann-fiú kalauzolásával megnéztük az érdekes, főleg család- és falutörténeti vonatkozású tárlatot. Már nem emlékszem, kinek az útmutatása nyomán, de eljutottunk a falu egyik neves fafaragójához, ahol sikerült egy Bethlen Gábor erdélyi fejedelem képmásával díszített réz plakettet, illetve egy közepes méretű díszkopjafát vennem.

Torja, világháborús emlékmű. Miski fotó

 Ez utóbbi árára pontosan emlékszem, kerek háromszáz lejbe került, ami nem számított nagy összegnek, a pénztárcám meg sem érezte. E kopjafát a mester a helyszínen a következő vésettel látta el (nem tudom, honnan való az idézet, csak gyanítom, hogy Nyírő Józsefé lehet): "Mohás kopjafák alatt alussza örök álmát az én népem. Alsócsernáton 1988." A kopjafa most, midőn e sorokat írom, egy méterre van az íróasztalomtól. Kissé megbarnult az Idő múlásától, "beérett", de nagyon szeretem. 
Az északabbra eső Felsőcsernáton (1910: 1286 magyar, 1 egyéb) újabb korban készült emlékművel dicsekedhet, amin az első és második világháború, valamint az 1848-49-es szabadságharc hőseinek öt márványtáblára elosztott névsora látható. 

Alsócsernáton, világháborús emlékmű a főtéren. Miski fotó

A 11-es főúton tovább haladva délre, benéztem a második mellékvölgyben fekvő Dálnokra (az első völgy végében Kézdialbis fekszik), Dózsa György szülőfalujába. De csak a harminc évvel ezelőtti főtéri Dózsa-szobor, illetve a mögötte tornyosuló református templom fogadott, háborús emlékműre nem leltem. 
A körülbelül hat kilométerrel délebbre fekvő Eresztevényen (mára elvesztette önállóságát, és Maksához tartozik) megálltam a református templom és az országút között kiépített, kövezett téren álló emlékműnél, ami az 1849. július 2-i csatában elesett Gábor Áron síremléke, de valami oknál fogva nem fotóztam le. Visszafordultam a néhány száz méterre eső Maksára, ahol rátértem arra a 121A jelű útra, amelynek déli vége a régi Magyarország délkeleti szegletében található Bodzafordulónál, északi végpontja pedig a napokban megtekintett Nagyajtánál van. A jó minőségű

Alsócsernáton, a főtéri háborús emlékmű. Miski fotó

döngölt földúton elhaladtam a sepsibesenyői víztározó, egyben halastó mellett, s a szép, dimbes-dombos vidéket átszelő úton kisvártatva beértem Angyalosra (1910: 546 magyar, 2 román, 2 egyéb). A falu világháborús emlékműve várakozáson felül szép volt. A fallal kerített református templom mögött, a közösségi ház melletti kis kertben találtam rá. A hármas tagozódású régi alkotás középső, kiemelkedő része kifejezetten művészi színvonalú. Itt egy magyar ruházatú, szecessziós nőalak féldomborműve uralja a látványt, aki szomorúan pihenteti a karját az első világháború hősi halottainak hosszanti elhelyezésű márványtábláján. Bőven benne jártunk a délutánban, a mögöttes épület árnyékot vetett az emlékműre, de a még így is vakítóan fehér márványon csak egészen közel hajolva lehetett leolvasni a parányi betűkkel bevésett neveket.

Alsócsernáton, világháborús emlékmű. Miski fotó

 A központi, nőalakos résztől balra eső, terméskőkeretbe foglalt tábla az 1332-ben alapított Angyalos 1997-ig (vagyis a tábla kihelyezéséig) eltelt 665 évnek állít emléket, míg a jobb szélső márványlapon a második világháborúban elesett honvédek nevei olvashatók. 
A legfeljebb három kilométerre eső Gidófalva (1910: 879 magyar, 46 cigány) jött sorra. A két világháború hőseinek összevont emlékműve a falu központjában, a polgármesteri hivatal előtti körforgalom kellős közepén kialakított kis zöld szigeten, egy nagyobb fa árnyékában kucorgott. Az alkotás tetejét és négy sarkát kopjafa mintázatú kőoszlopok díszítik. 
Gidófalva az itt délre tartó Olt bal partján fekszik, akárcsak a macskaugrásra, északra található, szomszédos Étfalvazoltán (1910: 477 magyar) egyik fele. A település két, hajdanán önálló faluból keletkezett. A nagyobb részt a déli fekvésű Étfalva adja, református temploma a falurész egy magasabb dombján trónol. Elhagyva templomdombot, háromszáz

Felsőcsernáton, világháborús emlékmű. Miski fotó

méterrel odébb az itt nyolc-tíz méter széles, "békeidőben", vagyis normális időjárási viszonyok estén térdig, vagy derékig érő vizű Olt hídjához értem. Ezen áthajtva máris bent voltam az északi falurészben, az Étfalvához képest negyedakkora Zoltánban. Itt hosszabban időztem. Miután a templomdomb poros utcáján leállítottam a kocsit, gyalogosan még följebb hágva a református templomhoz, illetőleg a mellette és előtte elterülő temetőhöz értem ki. Az öreg, többnyire gondozatlan sírokkal teli kis temető szélétől nyugat felé nézve, tisztán láttam a pár száz méterre elhúzó, Sepsiszentgyörgyöt Csíkszeredával összekötő 12-es (E578) főút késő délutáni, gyér autóforgalmát. Az út mögött a Baróti-hegység észak-dél irányú vonulata húzódott. 
Némi nézelődés és pár fénykép készítése után visszatértem Gidófalvára, ahol a faluból nyugatra kivezető úton előbb elértem az imént említett 12-es főutat, 

Felsőcsernáton, első világháborús emléktáblák. Miski fotó

majd azon keresztülvágva a hegyek lábánál fekvő Sepsikőröspatakot (1910: 1259 magyar, 9 román, 8 német, 1 egyéb). A főutca mentén, egy kis keresztutca sarkán találtam rá a tetszetős világháborús emlékműre, amit gyorsan lefényképeztem. Fel kellett pörgetnem az eseményeket, mivel a rohamosan közelgő alkonyat miatt egyre romlottak a látási viszonyok, s még tiszteletemet kellett tennem három környékbeli településen, elsőként a közeli déli szomszéd Árkoson. Félúton elhaladtam egy rettenetesen átható, szúrós szagot árasztó szeszüzem mellett, s bár végigjártam a kerített unitárius, és szintén fallal védett református templomáról nevezetes falut, emlékművet nem leltem. 
Visszasiettem Sepsikőröspatakra, ahonnan ezúttal az északi szomszéd Kálnokra (1910: 659 magyar, 1 román, 5 egyéb) vitt az utam. Itt legalább - valami hivatal előtti kis parkban - találtam egy három sziklatömbre erősített márványtáblákból álló emlékműszerűséget, amit

Angyalos, világháborús emlékmű. Miski fotó

  csak lelkiismereti okokból fényképeztem le. 
Aznapra mindössze egyetlen átnézendő település maradt, a 12-es főútról elérhető Sepsibodok (1910: 965 magyar), a mögötte húzódó Bodoki-hegység névadó faluja. A főtér turulos emlékművének kőtalapzatába mindössze annyit véstek, hogy 1914-1940, a kettős évszám alá pedig egy szétszakított láncot ábrázoló kőfaragás került. Be kellett tudnom első világháborús emlékműnek, már csak azért is, mert a néhány száz méterrel odébb álló faluháza előtti csinos székelykapu alatt egy egyértelmű évszámjelölésű második világháborús emlékmű látható. Miután megörökítettem, amit kellett, a lemenő Nap vöröses fényei alatt közeli szálláshelyet kellett találnom. Fáradt voltam, a szemeim úgy égtek, mintha erős paprikával dörzsölték volna őket. Különben is, nyakamon volt az este. Nem láttam értelmét a továbbmenetelnek. Választásom a falu

Angyalos, világháborús emlékmű. Miski fotó

 északi határában elterülő kukoricatáblák közötti csendes tisztások egyikére esett. A lezárt ajtajú, felhúzott ablakú autóból eleinte egy lassú vonulás közben legelésző, tőlem alig ötven méterre bandukoló tarka tehéncsordában gyönyörködhettem. Kevéssel később, a gyengén pislákoló égi fények alatt megjelentek a közeli lucernás termését dézsmáló őzek, őket csakhamar a zömök, kigyúrt vaddisznók pianóban röfögő csapata követte. Közben hites feleségemmel megejtettem a szokásos, rövid esti telefonálást, megkésett ebéd gyanánt megettem egy hideg babkonzervet, aztán elszívtam egy szúnyogűző szivarkát, és a nem éppen éjjeli nyugvóhelynek tervezett, kényelmetlen ülésbe fészkelve magam, a csillagfényes égbolt alatt viszonylag hamar elaludtam.
Aznap 361 kilométert hagytam magam mögött.

Gidófalva, világháborús emlékmű. Miski fotó

 

Székely Himnusz:

"Ki tudja merre, merre visz a végzet,
Göröngyös úton, sötét éjjelen.
Vezesd még egyszer győzelemre néped,
Csaba királyfi csillag ösvényen!
Maroknyi székely porlik, mint a szikla
Népek harcának zajló tengerén.
Fejünk az ár, jaj, százszor elborítja,
Ne hagyd elveszni Erdélyt, Istenünk!
Ameddig élünk magyar ajkú népek,
Megtörni lelkünk nem lehet soha.
Szülessünk bárhol, Földünk bármely pontján,
Legyen a sorsunk jó vagy mostoha.

Gidófalva, háborús emlékmű. Miski fotó

Keserves múltunk évezredes balsors,
Tatár, török dúlt, labanc rabigált! 
Jussunk e honban, székely magyar földön,
Szabad hazában éljünk boldogan.
Édes Szűzanyánk, könyörögve kérünk,
Mentsd meg e népet, vérző nemzetet!
Jussunk e honban, székely magyar földön,
Szabad hazában éljünk boldogan.
Ki tudja, innen merre visz a végzet,
Országhatáron, óceánon át.
Jöjj hát, királyunk, itt vár a Te néped,
Székely nemzeted Kárpát-bérceken.
Ős szabadságát elveszti Segesvár,
Madéfalvára fájón kell tekints.
Földed dús kincsét népek élik s dúlják,
Fiadnak sokszor még kenyere sincs.
Már másfél ezer év óta Csaba népe,
Sok vihart élt át, sorsa mostoha.
Külső ellenség, jaj, de gyakran tépte,
Nem értett egyet otthon sem soha.
Maroknyi székely porlik, mint a szikla,

Zoltán, református templom és temető. Miski fotó

Népek harcának zajló tengerén
Fejünk az ár, jaj, százszor elborítja,
Ne hagyd elveszni Erdélyt, Istenünk!"

"Ki tudja merre, merre visz a végzet,
Göröngyös úton, sötét éjjelen.
Vezesd még egyszer győzelemre néped,
Csaba királyfi csillag ösvényen!
Maroknyi székely porlik, mint a szikla
Népek harcának zajló tengerén.
Fejünk az ár, jaj, százszor elborítja,
Ne hagyd elveszni Erdélyt, Istenünk!
Ameddig élünk magyar ajkú népek,
Megtörni lelkünk nem lehet soha.
Szülessünk bárhol, Földünk bármely pontján,
Legyen a sorsunk jó vagy mostoha.

Zoltán, református templom. Miski fotó

Keserves múltunk évezredes balsors,
Tatár, török dúlt, labanc rabigált!
Jussunk e honban, székely magyar földön,
Szabad hazában éljünk boldogan.
Édes Szűzanyánk, könyörögve kérünk,
Mentsd meg e népet, vérző nemzetet!
Jussunk e honban, székely magyar földön,
Szabad hazában éljünk boldogan.
Ki tudja, innen merre visz a végzet,
Országhatáron, óceánon át.
Jöjj hát, királyunk, itt vár a Te néped,
Székely nemzeted Kárpát-bérceken.
Ős szabadságát elveszti Segesvár,
Madéfalvára fájón kell tekints.
Földed dús kincsét népek élik s dúlják,
Fiadnak sokszor még kenyere sincs.
Már másfél ezer év óta Csaba népe,

Zoltán, Erdély pora alkonyi fényben. Miski fotó

Sok vihart élt át, sorsa mostoha.
Külső ellenség, jaj, de gyakran tépte,
Nem értett egyet otthon sem soha.
Maroknyi székely porlik, mint a szikla,
Népek harcának zajló tengerén
Fejünk az ár, jaj, százszor elborítja,
Ne hagyd elveszni Erdélyt, Istenünk!"

"Ki tudja merre, merre visz a végzet,
Göröngyös úton, sötét éjjelen.
Vezesd még egyszer győzelemre néped,
Csaba királyfi csillag ösvényen!
Maroknyi székely porlik, mint a szikla
Népek harcának zajló tengerén.
Fejünk az ár, jaj, százszor elborítja,

Sepsikőröspatak, világháborús emlékmű. Miski fotó

Ne hagyd elveszni Erdélyt, Istenünk!
Ameddig élünk magyar ajkú népek,
Megtörni lelkünk nem lehet soha.
Szülessünk bárhol, Földünk bármely pontján,
Legyen a sorsunk jó vagy mostoha.
Keserves múltunk évezredes balsors,
Tatár, török dúlt, labanc rabigált!
Jussunk e honban, székely magyar földön,
Szabad hazában éljünk boldogan.
Édes Szűzanyánk, könyörögve kérünk,
Mentsd meg e népet, vérző nemzetet!
Jussunk e honban, székely magyar földön,
Szabad hazában éljünk boldogan.
Ki tudja, innen merre visz a végzet,
Országhatáron, óceánon át.
Jöjj hát, királyunk, itt vár a Te néped,

Sepsikőröspatak, háborús emlékmű. Miski fotó

Székely nemzeted Kárpát-bérceken.
Ős szabadságát elveszti Segesvár,
Madéfalvára fájón kell tekints.
Földed dús kincsét népek élik s dúlják,
Fiadnak sokszor még kenyere sincs.
Már másfél ezer év óta Csaba népe,
Sok vihart élt át, sorsa mostoha.
Külső ellenség, jaj, de gyakran tépte,
Nem értett egyet otthon sem soha.
Maroknyi székely porlik, mint a szikla,
Népek harcának zajló tengerén
Fejünk az ár, jaj, százszor elborítja,
Ne hagyd elveszni Erdélyt, Istenünk!"

"Ki tudja merre, merre visz a végzet,
Göröngyös úton, sötét éjjelen.
Vezesd még egyszer győzelemre néped,
Csaba királyfi csillag ösvényen!
Maroknyi székely porlik, mint a szikla
Népek harcának zajló tengerén.
Fejünk az ár, jaj, százszor elborítja,

Sepsibodok, világháborús emlékmű. Miski fotó

Ne hagyd elveszni Erdélyt, Istenünk!
Ameddig élünk magyar ajkú népek,
Megtörni lelkünk nem lehet soha.
Szülessünk bárhol, Földünk bármely pontján,
Legyen a sorsunk jó vagy mostoha."


Az Erdély-Siebenbürgen-Ardeal blog a soron következő bejegyzéssel folytatódik!