2016. július 21. csütörtök (tizedik nap/első rész)

Réty, világháborús emlékmű. Miski fotó

Nem jól kezdődött a nap, mivel a térképemen szereplő utak vagy nem léteztek a valóságban, vagy az aszfaltozottnak jelzett út helyett sáros dűlőútra tévedtem. Akárhogy is történt, a lényeg, hogy Lisznyón keresztül Sepsimagyarósra, onnan pedig az imént hírbe hozott dűlőúton Egerpatakra jutottam. Emlékszem, Sepsimagyaróst magam mögött hagyva már húsz perce bolyongtam a kora reggeli, kihalt szántóföldek között, jelzem, egyre idegesebben, amitől még a szükség is rám jött, és csak azért rimánkodtam, hogy a nagy háromszéki pusztában valahol meglássak egy templomtornyot. Mint a viharos éjszakai tengeren hánykolódó hajónak az útbaigazító világítótorony, vagy éhező koldusnak a falat kenyér, úgy hiányzott nekem az emberi civilizáció jelenlétéről hírt adó harangtorony. Már az sem érdekelt, melyik faluhoz tartozik, hiszen, ha egyszer ott leszek,

Réty, világháborús emlékmű. Miski fotó

tudni fogom, hol vagyok s merre induljak tovább. A sors úgy akarta, hogy Egerpatak tornyát szúrjam ki. Miután tisztázódott, hova vetődtem, meg sem álltam a megmentő faluban, hanem azon nyomban kihajtottam az északi határában elhúzó, viszonylag forgalmas 13E jelzésű országútra, ami egyébként Sepsiszentgyörgyöt és Kovásznát köti össze. Hogy végre túl legyek a meddő autózáson, és valami hasznosat is csináljak, elsőként a főúttól északra fekvő kicsiny Bitával próbálkoztam, de sem emlékművet, sem különösebb érdekességet nem találtam. Visszafordultam az országútra, amelyen elszáguldottam a jobb kézre eső rétyi horgásztó mellett, amelynek ködös partján már ekkor horgászok tömege igyekezett kirángatni valami szerencsétlen halat a természetes közegéből, s kisvártatva befutottam Rétyre (1910: 903 magyar). Az interneten való előzetes tájékozódásból tudtam, hogy a faluban valahol lennie kell háborús emlékműnek. Nem sokáig tekeregtem a kihalt utcákon, mert egy aszfaltozott kis tér közepén, kihegyezett lécekből tákolt kerítéssel közrefogva ott állt a keresett céltárgy.

Réty, világháborús emlékmű a falu határában. Miski fotó

Mellette a Székelyföld-szerte oly sok helyen látott zászlórúd, aminek a csúcsán a székely zászlót lengette a gyenge reggeli szél. A hasábforma emlékmű megörökítését követően visszaindultam a halastó felé, amit még nem értem el, amikor jobb kéz felől (a Rétyi Nyír elnevezésű természetvédelmi területhez tartozó lapos dombok egyikén) egy újabb, a faluban látottnál sokkal nagyszerűbb, katonafigurás, erős vaskerítéssel védett emlékműre figyeltem fel. A felnőtt embernél magasabb kőtalapzaton egy márványból életnagyságban kifaragott, puskája csövét markoló honvéd strázsált. A talapzatnak az országút felé néző oldalába illesztett fekete márványtábla pedig arról informált, hogy az emlékmű a brassói 24-es honvéd gyalogezred hőseinek tiszteletére készült. Egy babérágat mintázó díszítés alatt folytatódott a szöveg: "Állíttatta Pál Ferenc (1941).

Réty, háborús emlékmű a határban. Miski fotó

Megújíttatta Réty község és Bicske város önkormányzata a Millennium emlékére. 2000."  Miután tucatnyi felvételt készítettem a klasszikus alkotásról, újból elhaladtam, de most ellenkező irányban, a horgásztó mellett, elhagytam a bitai letérőt, aztán egy kilométerrel odébb északra kanyarodtam, hogy meglátogassam Lécfalvát (1910: 976 magyar, 8 szlovák, 1 német). Itt mindjárt két emlékművet sikerült begyűjtenem, ami gyógyírként hatott a reggeli szántóföldeken való téblábolás fiaskója után. Az első emlékmű, egy terméskövekből rakott hasáboszlop, rajta a két háborús hőseinek márványtábláival, a templomkert kerítése mellett lett meg, a másik a nyitott ajtóval várakozó református templom belsejében, a bejárat két oldalán elhelyezett fekete márványlapok formájában. 

A Feketeügy hídjáról legördülve ismét ráálltam az országútra, amelyen hamarosan elértem a jelentéktelen Cófalvát, de már az utána két kilométerrel következő Barátoson (1910: 1280 magyar, 119 román, 18 rutén, 4 német, 4 szlovák, 2 egyéb) megálltam. Autómmal keresztül-kasul bejártam a falut, mire az Orbaitelekre vezető út mentén észrevettem a sűrű fáktól csaknem teljesen takart református templomot, illetőleg a templomkert egy tisztásán a világháborús emlékművet.

Réty, háborús emlékmű a határban. Miski fotó

Az igényes kialakítású emlékmű a kert egyeduralkodó látványossága, a tetejét kőből készült rohamsisak koronázza, amely alatt egy lefelé lépcsőzetesen szélesedő talapzat látható, oldalain az elesett katonák névsorát megjelenítő fehér márványtáblákkal. Az emlékműre sajnálatosan kevesen lehetnek kíváncsiak, ugyanis a kert sarkán álló, berozsdásodott kaput csak nagy nehézségek árán tudtam legalább annyira betolni, hogy elférjek mellette. Arról nem beszélve, hogy a galambbúgos kis székelykapu és a húsz méterre lévő emlékmű közötti területet borító, térdig érő fűben egyetlen emberi lábnyomot sem bírtam felfedezni. Reméltem, hogy csak rosszkor érkeztem Barátosra, s a templom (meg az emlékmű) környékén nem ez a megszokott állapot. Kocsimba visszaülve a templomkert kerítése mellett északra tartó úton indultam tovább, átvágtam a vasúti síneken, s hamarosan beértem Orbaitelekre (1910: 757 magyar, 16 egyéb). Világháborús emlékműbe nem botlottam (ami nem zárja ki, hogy valahol, mondjuk a bezárt templomban, nem lehetett), de a református templom körül elterülő temetőben felfedeztem egy 1848-as honvédőrnagy, bizonyos Mara Gábor sírját. A szürke kőobeliszk felirata: "Itt nyugszik Mara Gábor 1848-49 honvéd gyalogőrnagy, elesett

Lécfalva, világháborús emlékmű. Miski fotó

 1849. július 2-án Kökösnél. Állíttatta a Rikán belüli Honvéd egylet 1895. július 2-án." 
Ezután a két kilométerre, északkeletre eső Szörcse (1910: 615 magyar, 1 román, 7 egyéb) jött sorra. Az újabb korban készült, betonból öntött egyszerű, de tisztességes kivitelezésű emlékmű a református templom melletti temetőben állt. 
Szörcséről visszafordultam délre, és Orbaitelek valamint Cófalva érintésével a 13E jelzésű országúttól délre fekvő Nagyborosnyóba (1910: 1533 magyar, 6 német, 5 román) értem. A reggeli indulásom óta még mindig a Háromszéki- és Csíki-havasok, valamint a Baróti-hegység által körbezárt Háromszéki-medence (régies elnevezéssel Szépmező) területén csavarogtam. Ennek szerves, délnyugati folytatása a Barcaság lapálya, amitől csak az Olt választja el.

Lécfalva, háborús emléktáblák a református templomban. Miski fotó

 A nagyborosnyói reformátusok temploma a falu egy kisebb dombjának tetejét koronázta, a dombhát lábánál húzódó közparkban tucatnyi szociális munkás szedte a szemetet, gyűjtötte a lehullott faágakat, ilyesmiket. Mindegyikük cigány volt, de amikor megkértem őket, hogy legyenek szívesek két perce eltávolodni az általam lefotózni kívánt háborús emlékműtől, minden teketória nélkül odébb ballagtak. Magyarul beszéltek valahányan, akárcsak a fényképezés ideje alatt a mögöttem elhúzó gyalogos aszfaltúton jövő-menő emberek. Öregek, gyerekkocsit toló kismamák, fiatal párok, és tíz év körüli srácok. Jó volt hallani őket, szebben beszéltek magyarul, mint a magyarországiak, ráadásul egyetlen mocskos szó sem hagyta el a szájukat, nem úgy, mint itthon dívik, ahol jószerével minden mondatba beleszőnek (ok

Barátos, világháborús emlékmű. Miski fotó

nélkül) legalább egy trágár kifejezést. A megítélésem szerint a középszerűnél valamivel előkelőbb kategóriába tartozó emlékmű megörökítésével végezvén, elköszöntem a barátságosan mosolygó munkásoktól, akik ott folytatták feladatukat, ahol néhány perce abbahagyták. 
Nagyborosnyót délkeletre tartva hagytam magam mögött, s tíz percen belül eljutottam a Háromszéki havasok oldalvölgyében található Feldoboly (1910: 503 magyar, 3 román, 1 német, 3 egyéb) zsákfaluba. Hű, már ezért a vénségében igazán gyönyörű, ámde sajnálatosan megkopott külsejű református templomért megérte idejönni! A vén egyház és természeti környezete egy szempillantás alatt annyira belopta magát a szívembe, hogy legszívesebben beállítottam volna egy kempingszéket a kertjébe, s egy-két órán át onnan bámultam volna a

Barátos, világháborús emlékmű. Miski fotó

nagy idők tanújaként itt maradt öreget. Szoktam volt mondani, hogy apró örömökből áll az élet, de Feldobolyon egyszerre akkora boldogságdózist kaptam, hogy percekig fülig ért a szám.
Kétszáz méterrel arrébb, az előtérben álló régi lajtos kocsival, mint díszítőelemmel feldobott polgármesteri hivatal előtti útelágazásnál rátaláltam a helyi világháborús emlékműre. Nem túl szép, eléggé hevenyészettnek, átgondolatlannak tűnő alkotás, de a mi macskánk kölyke volt. Mindenesetre az emlékmű erős vaslánccal közrefogott területén belül egy minden bizonnyal régebben készült Hármashalom (egykor az országzászló talapzata lehetett), és egy magyar nemzetiszín szalaggal díszített kopjafa is helyet kapott. Az alacsony kőmellvéd utca felőli homlokzatán, külön-külön fekete márványtáblákon, a két világháború hősi halottainak nevét olvashattam. Nem tudom, kinek az elhibázott ötlete volt, de a mellvéd tetejére egy ősrégi fém tűzoltósisakot erősítettek, gondolom, abból a megfontolásból kiindulva, hogy majdnem olyan, mint egy katonai rohamsisak. Eszem ágában sem volt gúnyolódni a látványon, ettől függetlenül valahogy mindjárt Örkény István Tóték című írása, illetve a könyvből Isten hozta, őrnagy úr! címmel készült film egyes jelenetei ugrottak be.

Orbaitelek, református templom. Miski fotó

Hm, Sinkovits Imre, Latinovits Zoltán, Fónay Márta és Venczel Vera, micsoda pazar színésznévsor! De megint elkalandoztam. Illetve, olyan nagyon nem, hiszen minden mindennel összefügg. 
Miközben az eklektikus, több összetevős emlékművet fényképeztem, egy középkorú és egy fiatalabb - ez utóbbi alig harmincasnak látszó - férfi lépett hozzám. A kölcsönös bemutatkozás során kiderült, hogy a fiatalember a falu nemrégiben megválasztott alpolgármestere, az idősebb pedig a szintén mostanában hivatalba lépett polgármester. A korosabb polgármester azonban, állítólag, nem tudott magyarul (ami jókora hazugság volt, mert egy tisztán magyar lakosságú háromszéki település elöljárójának már csak hivatalból is ismernie kellett a rábízott közösség nyelvét), ezért mindvégig a magyar alpolgármesterrel fordíttatta a mondókáját. Ami végül is inkább kérdés volt, ugyanis arról szólt, hogy én, mint messziről jött ember,

Orbaitelek, református temető. Miski fotó

 mit változtatnék a falu arculatán, szerintem milyen marketingfogással lehetne idecsalogatni a turistákat? Eleve nem értettem, hogy (a magyar alpolgármester közvetítésével) miért tőlem kérdez ilyeneket, amikor pont azért tették a falu élére, hogy népboldogító ötleteivel felvirágoztassa Feldobolyt. De mókának vettem az egész jelenetet, belementem a színjátékba, és komoly képpel különféle, nem igazán agyas ötleteket vázoltam előtte. Az alpolgármester szorgosan fordított. Nem idézem fel a mondataimat, egy biztos, arra gondosan ügyeltem, hogy megfontoltnak látszódjak. Ahogy egy 60-as évei elején járó, érett férfihez illik. Eléggé nehezemre esett nem kiesni a szerepemből, ugyanis elejétől fogva biztos voltam benne, hogy a szemembe ritkán néző öregfiú minden szavamat érti. Öt perc múlva a polgármester tűnődő arccal távozott, állítólag valami fontos hívást várt a húsz lépésre eső irodájában. A mellettem maradt alpolgármesterrel, mint magyar a magyarral (de azért csak óvatosan, az ördög nem alszik!) jól elbeszélgettünk, igyekezvén kerülni a politika ingoványos talaját. Egyszer mégis a forró kásaként (és ingoványos talajként) kerülgetett téma közelébe sodródtunk, ugyanis a srác valami okból

Szörcse, református templom és emlékmű. Miski fotó

megemlítette, hogy az imént távozott polgármester és a magyarországi KDNP elnöke, a nagy vadász hírében álló Semjén Zsolt csókos haverok. Semjén valami koszorúzási ünnepség apropóján itt járt néhány hete, ami után a magyar nyelvtudását letagadó polgármesterrel és néhány terepjárós fickóval elhúztak a hegyek közé vadászni. A vénülő zsúrfiú kinézetű, kövérkés Semjént sosem csíptem, azért meg külön utáltam, hogy a ki tudja, hány milliós puskájával (puskáival) védtelen állatokat öldös halomra. Mindezt a Kereszténydemokrata Néppárt első embereként. Kereszténység és oktalan vérontás - papíron nem igazán összeillő fogalmak. Vallom ezt keresztény, református emberként. Mindazonáltal a polgármester szimpatikus helyettesétől jó szívvel búcsúztam, miért haragudtam volna rá?

Nagyborosnyó, világháborús emlékmű. Miski fotó

    A faluból kijőve keletnek fordultam, és sorra végigjártam a Háromszéki-havasok lábánál egymás közelében fekvő Zágon (1910: 2984 magyar, 2108 román, 34 cigány, 9 német), Papolc (1910: 3635 magyar, 544 román, 76 szlovák, 59 német, 11 rutén, 2 horvát, 50 egyéb - főleg lengyelek) és Csomakőrös (1910: 602 magyar, 1 német, 16 egyéb) településeket, amik rendes, tisztességes, de különösebb egyéniséggel nem rendelkező emlékműveket villantottak. 
A közigazgatásilag ma már Zabolához tartozó Páva (1910: 1024 magyar, 36 román, 3 német, 26 egyéb) más tészta. A református templom vonalát elhagyva, a Kézdivásárhelyre vezető 121-es úttól jobb kézre eső magaslaton feltűnt a Deák Ferenc nevét viselő általános iskola, amely előtt, az udvaron szép kis emlékmű állt. Két irányból is megközelíthető, egyrészt az iskolaépület felől, másrészt a falut átszelő országút mellől

Nagyborosnyó, első világháborús emléktábla. Miski fotó

felvezető lépcsősoron. Régi darab, aminek az alsó része hasábforma beton, s ennek négy oldalára írták a hősi neveket, a hasáb tetejéből karcsú betonoszlop emelkedett ki, csúcsán egy újabb időkben készült, terrakotta turulszerűség terjesztette szárnyait. 
Alig egy kilométerrel feljebb már bent jártam Zabolán (1910: 2650 magyar, 425 román, 29 német, 16 szlovák, 8 rutén, 3 horvát, 1 szerb, 34 egyéb - főleg cigányok), ahol, a református templom kőkerítésén kívül, egy valószínűleg a rendszerváltás utáni időkben készült, modern emlékműre bukkantam.
Nem sokat időztem a városkában, úgyszólván menekültem belőle, s a 121-es útról északnyugati irányban letérve, majd a vasúti síneken átvágva, a síkvidéken fekvő Székelypetőfalvát (1910: 342 magyar) vettem célba.

Nagyborosnyó, második világháborús emléktábla. Miski fotó

Eddig Székelyföldnek a református részét jártam be, mostantól fokozatosan átjutottam a katolikus települések zónájába, merthogy az egykori Háromszék vármegyének ez a vidéke, azaz a valahol errefelé kezdődő Kézdiszék (alszék vagy fiúszék) szinte kizárólag római katolikus vallású. A népnyelv Szentföldnek is nevezi. 
Kevéssel a főútról való letérésemet követően máris átzötykölődtem egy borzalmas vasúti átjárón, aztán a távolba vesző porút végén fehérlő templomtornyot belőve igyekeztem a kicsi falu felé. Ami a háborús emlékművet illeti, el sem jutottam a templomig, mert két földút kereszteződésében felbukkant az egyéni stílusú, betonból készült alkotás. A nagyjából négyszer négy méter alapterületű, tehát négyszögletes építmény két szintje közül a felsőt erős vaskorláttal határolt terasznak építették ki,

Feldoboly, református templom. Miski fotó

 gondolom, régi ünnepnapokon a szónokok erről az emelvényszerűen kiemelkedő teraszféleségről mondtak beszédet. A terasznak volt egy, a felső részén félköríves mellvédszakasza is, amit a szélén piros, fehér és zöld csíkokkal díszítettek, a mellvéd közepébe pedig mélyen belekarcolták Nagy-Magyarország elnagyolt körvonalát. Fölötte a felirat: "Így volt, így lesz." A lánckerítéssel övezett emlékmű alsó szintjébe három márványtáblát süllyesztettek, a középre helyezett első világháborúst a második világégésben elesett hősök emléktáblái fogták közre.

És akkor a "Járt utat a járatlanért el ne hagyd!" szólásmondás szellemiségének jegyében következzenek a Székely Himnusz verssorai.

Feldoboly, világháborús emlékmű. Miski fotó

             

 
"Ki tudja merre, merre visz a végzet,
Göröngyös úton, sötét éjjelen.
Vezesd még egyszer győzelemre néped,
Csaba királyfi csillag ösvényen!
Maroknyi székely porlik, mint a szikla
Népek harcának zajló tengerén.
Fejünk az ár, jaj, százszor elborítja,
Ne hagyd elveszni Erdélyt, Istenünk!
Ameddig élünk magyar ajkú népek,
Megtörni lelkünk nem lehet soha.
Szülessünk bárhol, Földünk bármely pontján,
Legyen a sorsunk jó vagy mostoha.
Keserves múltunk évezredes balsors,

Zágon, világháborús emlékmű. Miski fotó

Tatár, török dúlt, labanc rabigált!
Jussunk e honban, székely magyar földön,
Szabad hazában éljünk boldogan.
Édes Szűzanyánk, könyörögve kérünk,
Mentsd meg e népet, vérző nemzetet!
Jussunk e honban, székely magyar földön,
Szabad hazában éljünk boldogan.
Ki tudja, innen merre visz a végzet,
Országhatáron, óceánon át.
Jöjj hát, királyunk, itt vár a Te néped,
Székely nemzeted Kárpát-bérceken.
Ős szabadságát elveszti Segesvár,
Madéfalvára fájón kell tekints.
Földed dús kincsét népek élik s dúlják,
Fiadnak sokszor még kenyere sincs.
Már másfél ezer év óta Csaba népe,
Sok vihart élt át, sorsa mostoha.
Külső ellenség, jaj, de gyakran tépte,

Zágon, első világháborús emléktábla. Miski fotó

 
Nem értett egyet otthon sem soha.
Maroknyi székely porlik, mint a szikla,
Népek harcának zajló tengerén
Fejünk az ár, jaj, százszor elborítja,
Ne hagyd elveszni Erdélyt, Istenünk!"

"Ki tudja merre, merre visz a végzet,
Göröngyös úton, sötét éjjelen.
Vezesd még egyszer győzelemre néped,
Csaba királyfi csillag ösvényen!
Maroknyi székely porlik, mint a szikla
Népek harcának zajló tengerén.
Fejünk az ár, jaj, százszor elborítja,
Ne hagyd elveszni Erdélyt, Istenünk!
Ameddig élünk magyar ajkú népek,
Megtörni lelkünk nem lehet soha.
Szülessünk bárhol, Földünk bármely pontján,
Legyen a sorsunk jó vagy mostoha.

Papolc, világháborús emlékmű. Miski fotó

Keserves múltunk évezredes balsors,
Tatár, török dúlt, labanc rabigált!
Jussunk e honban, székely magyar földön,    Szabad hazában éljünk boldogan.
Édes Szűzanyánk, könyörögve kérünk,
Mentsd meg e népet, vérző nemzetet!
Jussunk e honban, székely magyar földön,
Szabad hazában éljünk boldogan.
Ki tudja, innen merre visz a végzet,
Országhatáron, óceánon át.
Jöjj hát, királyunk, itt vár a Te néped,
Székely nemzeted Kárpát-bérceken.
Ős szabadságát elveszti Segesvár,
Madéfalvára fájón kell tekints.
Földed dús kincsét népek élik s dúlják,
Fiadnak sokszor még kenyere sincs.

Csomakőrös, világháborús emlékmű. Miski fotó

   
Már másfél ezer év óta Csaba népe,
Sok vihart élt át, sorsa mostoha.
Külső ellenség, jaj, de gyakran tépte,
Nem értett egyet otthon sem soha.
Maroknyi székely porlik, mint a szikla,
Népek harcának zajló tengerén
Fejünk az ár, jaj, százszor elborítja,
Ne hagyd elveszni Erdélyt, Istenünk!"

"Ki tudja merre, merre visz a végzet,
Göröngyös úton, sötét éjjelen.
Vezesd még egyszer győzelemre néped,
Csaba királyfi csillag ösvényen!
Maroknyi székely porlik, mint a szikla

Páva, világháborús emlékmű. Miski fotó

Népek harcának zajló tengerén.
Fejünk az ár, jaj, százszor elborítja,
Ne hagyd elveszni Erdélyt, Istenünk!
Ameddig élünk magyar ajkú népek,
Megtörni lelkünk nem lehet soha.
Szülessünk bárhol, Földünk bármely pontján,
Legyen a sorsunk jó vagy mostoha.
Keserves múltunk évezredes balsors,
Tatár, török dúlt, labanc rabigált!
Jussunk e honban, székely magyar földön,
Szabad hazában éljünk boldogan.
Édes Szűzanyánk, könyörögve kérünk,
Mentsd meg e népet, vérző nemzetet!
Jussunk e honban, székely magyar földön,
Szabad hazában éljünk boldogan.

Páva, világháborús emlékmű. Miski fotó

Ki tudja, innen merre visz a végzet,
Országhatáron, óceánon át.
Jöjj hát, királyunk, itt vár a Te néped,
Székely nemzeted Kárpát-bérceken.
Ős szabadságát elveszti Segesvár,
Madéfalvára fájón kell tekints.
Földed dús kincsét népek élik s dúlják,
Fiadnak sokszor még kenyere sincs.
Már másfél ezer év óta Csaba népe,
Sok vihart élt át, sorsa mostoha.
Külső ellenség, jaj, de gyakran tépte,
Nem értett egyet otthon sem soha.
Maroknyi székely porlik, mint a szikla,
Népek harcának zajló tengerén
Fejünk az ár, jaj, százszor elborítja,
Ne hagyd elveszni Erdélyt, Istenünk!"

Páva, világháborús emlékmű. Miski fotó

"Ki tudja merre, merre visz a végzet,
Göröngyös úton, sötét éjjelen.
Vezesd még egyszer győzelemre néped,
Csaba királyfi csillag ösvényen!
Maroknyi székely porlik, mint a szikla
Népek harcának zajló tengerén.
Fejünk az ár, jaj, százszor elborítja,
Ne hagyd elveszni Erdélyt, Istenünk!
Ameddig élünk magyar ajkú népek,
Megtörni lelkünk nem lehet soha.
Szülessünk bárhol, Földünk bármely pontján,
Legyen a sorsunk jó vagy mostoha.
Keserves múltunk évezredes balsors,
Tatár, török dúlt, labanc rabigált!
Jussunk e honban, székely magyar földön,
Szabad hazában éljünk boldogan.
Édes Szűzanyánk, könyörögve kérünk,
Mentsd meg e népet, vérző nemzetet!
Jussunk e honban, székely magyar földön,

Zabola, világháborús emlékmű. Miski fotó

Szabad hazában éljünk boldogan.
Ki tudja, innen merre visz a végzet,
Országhatáron, óceánon át.
Jöjj hát, királyunk, itt vár a Te néped,
Székely nemzeted Kárpát-bérceken.
Ős szabadságát elveszti Segesvár,
Madéfalvára fájón kell tekints.
Földed dús kincsét népek élik s dúlják,
Fiadnak sokszor még kenyere sincs.
Már másfél ezer év óta Csaba népe,
Sok vihart élt át, sorsa mostoha.
Külső ellenség, jaj, de gyakran tépte,
Nem értett egyet otthon sem soha.
Maroknyi székely porlik, mint a szikla,

Székelypetőfalva, világháborús emlékmű. Miski fotó

Népek harcának zajló tengerén
Fejünk az ár, jaj, százszor elborítja,
Ne hagyd elveszni Erdélyt, Istenünk!"

"Ki tudja merre, merre visz a végzet,
Göröngyös úton, sötét éjjelen.
Vezesd még egyszer győzelemre néped,
Csaba királyfi csillag ösvényen!
Maroknyi székely porlik, mint a szikla
Népek harcának zajló tengerén.
Fejünk az ár, jaj, százszor elborítja,
Ne hagyd elveszni Erdélyt, Istenünk!
Ameddig élünk magyar ajkú népek,
Megtörni lelkünk nem lehet soha.
Szülessünk bárhol, Földünk bármely pontján,
Legyen a sorsunk jó vagy mostoha.

Székelypetőfalva, világháborús emlékmű. Miski fotó

Keserves múltunk évezredes balsors,
Tatár, török dúlt, labanc rabigált!
Jussunk e honban, székely magyar földön,
Szabad hazában éljünk boldogan.
Édes Szűzanyánk, könyörögve kérünk,
Mentsd meg e népet, vérző nemzetet!
Jussunk e honban, székely magyar földön,
Szabad hazában éljünk boldogan.
Ki tudja, innen merre visz a végzet,
Országhatáron, óceánon át.
Jöjj hát, királyunk, itt vár a Te néped,
Székely nemzeted Kárpát-bérceken.
Ős szabadságát elveszti Segesvár,
Madéfalvára fájón kell tekints.
Földed dús kincsét népek élik s dúlják,

Székelypetőfalva, világháborús emlékmű. Miski fotó

Fiadnak sokszor még kenyere sincs.
Már másfél ezer év óta Csaba népe,
Sok vihart élt át, sorsa mostoha.
Külső ellenség, jaj, de gyakran tépte,
Nem értett egyet otthon sem soha."


Az Erdély-Siebenbürgen-Ardeal blog a soron következő bejegyzéssel folytatódik!