2016. július 14. csütörtök (harmadik nap/első rész)

Nagyrápolt, görög katolikus templom. Miski fotó

A kora reggel már a Homoród falu után következő Bokajalfalun talált. Még jó, hogy nem kellett túl sokat autóznom odáig, mert a faluhoz közeli mezőn egy XI-XII. században épült katolikus templom romos tornyát igyekeztem megtalálni, ámde valami oknál fogva nem jártam sikerrel. A melléfogást követően már fordultam is vissza arra, amerről jöttem, mert nem óhajtottam tovább menni keleti irányba.
Elhaladva Homoród, illetve azon túl az éjszakai szálláshelyül szolgáló gyümölcsös mellett, Algyógyra beérve, egy innen kiinduló úton a 12 kilométerre eső Nagyrápoltra (1910: 938 román, 186 magyar, 3 német) indultam.

Nagyrápolt, református templom. Miski fotó

 Az eredménytelen bokajalfalui napkezdet után itt aztán találtam mindent, mi szemnek-szájnak ingere. Elsőként egy öreg görög katolikus templomot, mindjárt a falu keleti szélén. A központban meglett a világháborús emlékmű is, és nem a hitványabbak közül való. A közeli útelágazástól északra tekintve az egy kilométerre, még a falu területén magasodó domb tetején kicsinyített lovagvárhoz hasonló, nagyon formás református templom vonta magához a tekintetem. Nem kellett kétszer mondani, az emlékmű megörökítése után máris abba az irányba indultam. A kocsit a domb aljában lévő, egy működő kerekes kút révén

Nagyrápolt, református templom. Miski fotó

hangulatossá varázsolt kis téren hagytam. Meredek, sok helyütt gazzal felvert, ingatag, megroggyant kőlépcsősor vezetett fel a platóra. Párszor megálltam, hogy kifújjam magam, de ilyenkor legalább visszanézhettem az alant elterülő, egyelőre csendes falu háztetőire, amelyek között és mögött olykor felcsillant a Maros víztükre.
Mikor végre felértem, elsőként a zömök templomtorony magasodott fölém, csúcsán a tüskés buzogánnyal, a tetőzet alatt négyszögű, famellvédes erkéllyel. A legtöbb keresztény templom úgy épült, hogy a torony a nyugati oldalon állt, mellé került a templomtest, belül a hajóval és a keletre, Jézus szülőföldje felé néző szentéllyel.

Nagyrápolt, református templom. Miski fotó

Itt, Nagyrápolton a vaskos falú templomtest déli oldalánál emelkedett a torony, ami különösen izgalmassá tette az épület látványát. Az elvadult, javításért könyörgő lépcsősorból, és a templom körül szabadon tenyésző vadnövényzetből ítélve nagyon úgy fest, hogy a magyarok itt is elfogyóban vannak. 
Miután körbejártam a lapos dombtetőn őrködő magányos épületet, visszaereszkedtem a térre, ahol a kocsit hagytam. Akkor figyeltem fel a templomdombbal szomszédos másik, szélesebb platójú dombhátra (a két dombot mély, de legfeljebb húsz méter széles hasadék választotta el egymástól), amelyen nagyméretű kastélyromokat láttam.

Nagyrápolt, a kastély maradványainak egy része. Miski fotó

 
Mint később megtudtam, azok a Rápolthy-Jósika-Daniel-kastély jelentős várfal és épületmaradványai voltak. A tértől néhány métert odébb gyalogolva egy másfél méter széles, korlát nélküli vashídon átkeltem a falut átszelő patak túloldalára, aztán a hátsó kis utcákon felballagtam a kastély mögé. A helyszínen nem tudhattam meg róla sokat, mivel a területét magántelkekké parcellázták, s ezekre csak úgy juthattam volna be, ha megölöm azt a fél tucat, bernáthegyi méretű, keverék házőrzőt, "akik" a véremre szomjazva, habzó szájjal hörögtek felém. Szeretem a kutyákat, az ember leghűségesebb társait, így egyiknek sem törtem el a nyakát, nem téptem ki a

Nagyrápolt, a kastély egy épebb része. Miski fotó

belüket a szájukon át, hagytam őket tovább élni. Ebből is látszik, hogy valahol mélyen jó ember vagyok. Ha többet nem is, annyit azért elértem a második dombon tett kirándulásommal, hogy teljesebb képet kaptam a felkelő Nap arany sugárözönében fürdőző, szemközti templom méretéről, festői elhelyezkedéséről.
Nagyrápolttól kilenc kilométerre esett Kéménd (1910: 305 román, 66 cigány, 39 magyar), ahová szintén a magyar jelenlétre, vagy legalábbis a magyar közelmúltra utaló református templom vonzott. 
Erdélyben, illetve a Partiumban kizárólag a magyarok református vallásúak, tehát egy romos vagy ép református templom léte mindenek felett álló bizonyíték az egykori vagy jelenkori magyar jelenlétre.

Nagyrápolt, első világháborús emlékmű. Miski fotó

Egyébiránt, ugyanez a helyzet az unitáriusokkal is, ők szintúgy kizárólag a magyarok köréből verbuválódtak. A római és a görög katolikusok zöme szintén magyar, de a római katolikusok közt már jelentős százalékban találni németeket, illetve a görög katolikusok közt románokat. Az evangélikus vallást jórészt a németek gyakorolják, de nem kevés magyar is ezt a hitet vallja, különösen a magyarlakta területeknek a Szászfölddel határos sávjában. A görögkeleti, másképpen ortodox hit kizárólag a románoké, itt nem találni se német, se magyar nemzetiségű hívőt. 
A kéméndi református templom a falu nyugati végén emelkedő dombtetőt koronázza. Nem igazán látványos, de kit érdekel? 

Kéménd, református templom. Miski fotó

Az erdélyi magyarság egyik szent helye, ahol az Istenben hívők "beszélhetnek" ("beszélhettek") hitük tárgyával. Kéméndnek biztosan nincs magyar jelene és jövője. Nem csak azért mondom, mert a szerény, lakatra zárt templom és a tőle pár méterrel arrébb álló harangtorony körül egyetlen emberi lábnyomot sem fedeztem fel, hanem azért is, mert logikai úton könnyen kikövetkeztethető, hogy ahol 1910-ben a 305 román mellett csekély 39 magyar élt, ott egy ilyen kis létszámú közösségre, főleg Trianont követően, a biztos felszámolódás várt. Kéménd néhai református temploma ma már nem több egy másik korszak, a letűnt "magyar világ" mementójánál. S egy újabb tőrdöfés a

Kéménd, a református templom harangtornya. Miski fotó

szívembe.
Néhány kilométert visszaautózva Nagyrápolt felé, elértem a Maros túloldalán fekvő Piskire vezető hidat. A nagyméretű lakótelepekkel, ipari körzettel, s számos templomtoronnyal bíró Piski a szomszédos, jóval kisebb Ópiski szomszédságában fejlődött várossá. Az 1848-49-es szabadságharc idején Bem apó egy nagyon jelentős ütközetet nyert meg az ópiski Maros-hídnál. Igyekeztem mielőbb kijutni Piskiről. Sosem kultiváltam a nagyobb városokban való autózást, nemhogy idegenben, de idehaza, Magyarországon sem. Piski környéke egyébként a mai Románia egyik legzsúfoltabb ipari körzete: egy viszonylag szűk, képzeletbeli négyszög sarkain olyan, főként vasbányászatra és fémfeldolgozásra

Bácsi, református templom. Miski fotó

szakosodott iparvárosok fekszenek, mint Piski, Déva, Vajdahunyad és Pusztakalán. Az ipari négyszög egyik kicsi faluja a Piskitől délre található Bácsi (1910: 356 magyar, 344 román, 32 német), amelyet az első világháború előtt fele-fele részben laktak magyarok és románok. A magyarok református hiten voltak, akarom mondani vannak, átlagos kinézetű, középméretű templomuk jó állapotban, felújítva, frissen újrafestve verte vissza kelő Nap sugarait. Hétköznap lévén, két, alighanem munkába igyekvő nő haladt el mellettem, illetőleg a magyar rendszámú kocsim mellett, s miután előre köszönve vidáman jó reggelt kívántak, ahogy mondani szokás, a Nap is fényesebben ragyogott a tájra.  

Alpestes, református templom. Miski fotó

Bácsiról egy Piskit és Déva szélét érintő, jókora hurkot leírva, a Vajdahunyadtól északra, legfeljebb öt kilométerre eső Alpestesre siettem. 
Emlékszem, és a történeten most is mosolyognom kell, hogy Déva keleti szélén (Szántóhalmánál), ott, ahol lassú menetben csordogálva arra összpontosítottam, hogy a szembe jövő forgalom elhaladását követően villámgyorsan Vajdahunyadnak fordítsam a kocsi orrát, az útszéli bokrok felől a mezei ribancok jellegzetes öltözékét viselő, nagyjából negyvenes, igazság szerint eléggé szemrevaló nő intett felém a fejével, nincs-e kedvem egy reggeli numerához? Nem volt. Egészen Alpestesig ezen a nemes szándék által vezérelt utamon igencsak szentségtörésnek számító afféron röhögcséltem.
Alpestesen (1910: 378 román, 349 magyar, 2 német, 18 egyéb) egyből rátaláltam a sallangmentes vonalvezetésével és tiszta színeivel szemet gyönyörködtető református templomra. A templom "hivatalos" kertkapuját zárva találtam, de nem estem kétségbe, mert a szomszédos ház (amit nyilván a lelkész és családja lakott) közös, belső kerítés nélküli telken feküdt a

Alpestes, református templom. Miski fotó

templommal, onnan tehát átjuthattam a fotózási szándékkal felkeresett épülethez. 
Kiabálásomra egy középkorú hölgy, a távol lévő lelkész édesanyja sietett elő, s engedett be a maguk kapuján a kertbe. Két szőke kis fiúunokája végig a sarkunkban maradt. Miután mind a két telket a lelkészék által termesztett futóbab, valamint krumpli- és paradicsomágyások, ezenkívül különféle gyümölcsfák foglalták el, méghozzá meglehetős sűrűséggel, a torony előtti területről lehetetlennek látszott jó felvételeket készíteni. Legfeljebb a torony egyes részletei fértek volna bele a képbe, más aligha. A helyzet úgy oldódott meg, hogy testületileg átfáradtunk a szentély mögött hosszan elnyúló tyúkszaros, libafosos hátsó kertbe, ahonnan aztán az egész 

Rákosd, református templom és temető. Miski fotó

      egyházat befogó, jó fényképeket készíthettem, miközben a kíváncsi tyúkok ott káráltak a bokám közelében. 
Elbúcsúzva a kedves hölgytől és szégyenlős unokáitól, Vajdahunyadon át a város nyugati szélén található, magyar többségű Rákosdra mentem. Miután elhaladtam a nevezetes Vajdahunyad vár mellett, az út szerpentinszerűen emelkedni és kanyarogni kezdett. Szerencsére Rákosd (1910: 804 magyar, 163 román, 3 szerb, 2 szlovák) tényleg közel volt, minekutána pár perc múlva ott álltam a teljesen dísztelen, mondhatni hétköznapi kinézetű református templomot magába foglaló temetőben, ahol az összes síron, márpedig volt belőlük bőven, színtiszta magyar nevek sorakoztak.

Rákosd, református temető. Miski fotó

Világháborús emlékművet itt sem leltem, viszont a szomszédos dombok és völgyek jóvoltából paradicsomi állapotokat idéző panorámában részesültem. A temető fekvése olyan, hogy onnan, éppen a vígan zöldellő dombok jótékony takarása miatt, nem látni a füstös várost. Nem úgy a visszafelé vezető úton! 
A már említett szerpentinről ráláttam a Vajdahunyad északi részére masszívan rátelepedő, roppant terjedelmű por- és füstfelhőre, amelynek szürke és barna ködén vérfagyasztó látomásként derengtek át a világvégi állapotokat idéző vaskos kohókémények. Egy súlyos depresszióval küzdő szürrealista festő lázálma cicamicás kifestőkönyv a látottakhoz képest! Az ott maga volt a Földre települt pokol! Tömény borzalom. Kíváncsi lennék, hogy egy ilyen, a környezetvédelemre mit sem adó hatalmas üzemben hány év a munkások átlag életkora? 
Még egyszer elhaladtam a híres Hunyadi vár turistabuszokkal és magángépjárművekkel zsúfolt parkolója mellett, aztán déli irányban igyekeztem kifelé ebből az élhetetlen városból. Lányos zavaromban egy helyütt 

Hosdát, református templom. Miski fotó

egyirányú utcába futottam be, persze a rossz irányból. Még jó, hogy a szembe jövőknek volt humorérzékük a helyzethez, valamint türelmük kivárni, míg némi gépészkedés révén kikászálódtam a magam okozta galibából. 
Vajdahunyad délkeleti csücskében fekszik Hosdát (1910: 386 magyar, 112 román, 63 cigány, 1 német), az egykor önálló, mára viszont a város egyik kerületévé lefokozott kistelepülés. Az átlagos kinézetű református templom meglehetősen rossz, nehezen megközelíthető helyre, a falu feletti magas domb tetejére épült. Aki képes volt lentről, a lakottabb főutca mellől a meredek utcákon ide felballagni, annak már nem kellett bizonyítania az egyházhoz való hűségét.

Zeykfalva, a volt református, most ortodox templom. Miski fotó

 
Az iparnégyszög délkeleti sarkán fekvő Pusztakalán meglátogatását nem hagyhattam ki, mivel rajta keresztül, na meg a közelben csordogáló Sztrigy hídján át vezetett az út az előzetesen ígéretesnek látszó Sztrigyszentgyörgyre. Odaérve egyértelműen kiderült, hogy a papíron önálló település ma már inkább a zsúfolt Pusztakalán keleti városrészének számít. A település meghatározó hányadát a kaláni gyárban dolgozók sematikusan modern, ámde virágos lakótelepei foglalják el. A régi épületekből alig pár élte túl a nagy átrendezési hullámot, világháborús emlékműnek meg aztán végképp hűlt helyét találtam. 
Az érkezésemet követő huszadik percben

Zeykfalva, ortodox templom. Miski fotó

ismét a Sztrigy folyócska hídján autóztam, s a rühellt várost sebtében elhagyva a közelben fekvő, de már falusiasan nyugalmas környezetű Zeykfalvára (1910: 273 román, 111 magyar, 7 német) értem. 
Az itteni látványosságot a XX. század elején még a reformátusok birtokában lévő, majd a hívők kihalása illetve elköltözése után - vétel útján - az ortodox románok tulajdonába került ősrégi, terméskövekből rakott templom jelenti. Az a 111 református magyar azért nem olyan csekély létszámú közösség, hogy szinte egyik pillanatról a másikra nyom nélkül felszívódjon, de a zeykfalviaknak valamiképp mégis sikerült. A mára teljesen románná alakult temetőben látható, szintén románná változott templom emlékezetes marad azok számára, akik nem fotókról, hanem, mondjuk, a torony aljából, amúgy "testközelből" vehetik szemügyre. Az épület az erdélyi, s egyben az egyetemes emberi történelem és kultúra épen maradt, közszemlére kitett kövülete. Lőrésszerű, szűk nyílású ablakokkal meg-meghasított szép kőtornya egy sudár, ám a nyakát valamiért behúzva tartó emberre emlékeztet. A torony mögött következő hajó után egy alacsonyabb tetőzetű, egyenes falzáródású szentély zárja az épületet. A templom körüli fotózásaimat egy háromtagú család kísérte figyelemmel: az apa - aki úgy látszik engedélyt kapott (vagy nem) némi temetői fakitermelésre - két közepesen vastag törzset aprított a baltájával, közben a felesége egy tuskón ülve gallyazott, a négyévesforma kislányuk meg le nem vette rólam a tekintetét. Magyar nyelven, udvariasan köszöntem el tőlük, ők kórusban, románul, tőlem. Hm, ha minden ilyen kölcsönös tisztelettel, olajozottan menne a két nép között!


Az Erdély-Siebenbürgen-Ardeal blog a soron következő bejegyzéssel folytatódik!