2016. július 16. szombat (ötödik nap/harmadik rész) folytatás

Bágyonról visszamentem egészen Várfalváig, ahol délnek fordultam, s egy csapnivalóan rossz mellékúton befutottam a három kilométerre fekvő Csegezre (1910: 291 román, 287

Csegez, az unitárius templomkert régi bejárata. Miski fotó

magyar, 7 német). Erdélyt járva időről időre elcsodálkoztam azon a látszólag minden ésszerűséget nélkülöző eljáráson, miszerint számos hegyvidéki településen a templomot csaknem megközelíthetetlen pontra, de mindenesetre olyan magaslati helyre építették, ahová gyalogosan felérve az ember majd' kiköpi a tüdejét. Lehet, hogy az eljárásnak lélektani okai vannak, ugyanis a meredek kaptatón izzadó hívők legalább érintőlegesen átélik Krisztusnak a Via Dolorosán elszenvedett kínjait, miáltal még nagyobb tisztelettel és csodálattal viseltetnek az emberekért kínhalált vállaló Megváltónak a Bibliába foglalt szavai, kinyilatkoztatásai iránt. Mindenesetre, Csegez is egy ilyen tüdőtágító helyre tetette

Csegez, unitárius templom. Miski fotó

az unitáriusok szemnek kellemes templomát, s bár nekem szavam sem lehetett, hiszen helyettem a kocsim küszködött, azért, elnézve a mélyből induló, s messze fenn, a templom környékén végződő falu terepviszonyait, minden tiszteletem azoké volt, akik vasárnaponként az alsó házsoroktól képesek voltak felballagni az Úr házához. Ami különben, mint röviddel ezelőtt utaltam rá, gusztusos, 1927-ben készült kis építmény. Nincs hagyományos értelemben vett tornya, az alacsony harangtornyocska a templomhajó tetőzetéből nő ki. Az épületet kulcsra zárva találtam, emlékművet meg sehol sem láttam, de sebaj, így is megérte idejönni. Az egyházi épület fotózása közben hirtelen erős zápor csapott le a falura, s még jó, hogy a templom egy előreugró, viszonylag tágas, fedett

Csegez, unitárius templom. Miski fotó

előcsarnokkal rendelkezett, különben bőrig ázok. De kár volt előre örülnöm, ugyanis a kocsit jó száz méterre, a sáros kis utcák egyikén hagytam, s mire visszabotorkáltam hozzá, kétszer is csurom vizes lettem a kiszámíthatatlan időközönként eleredő záporoktól. 
Az Erdélyben, főként az eldugottabb, nem annyira benépesült területeken gyakran találkozni olyan murvával vegyített, keményre döngölt földúttal, amin a Csegez és a tőle négy kilométerre, délre eső Székelyhidas (1910: 1581 román, 23 magyar, 8 egyéb) közötti távolságot megtettem. Hiába van Székelyhidasnak szép magyar neve, ez bizony megtévesztő, ugyanis ez egy tisztán román falu. Meglehet, a névadás idején még köze lehetett a székelységhez, ám mára magyar lakos nélkül maradt, elrománosodott településnek számít.

Székelyhidas, ortodox templom, temető, emlékmű. Miski fotó

A két világháború elesett katonáit gyászoló emlékműve azonban nagyon is szemrevaló. Igaz, hogy az emlékmű-obeliszk tetejét koronázó kereszt alá - a készítés időpontjaként - az 1978-as évszámot rótták fel, ám ránézésre jóval régebbi darabnak hinné az ember. Egyébként fehérre meszelt, mészkőből faragott obeliszkről van szó, ami az ortodox templom közelében elterülő temető szélén, a kerítés belső oldalánál áll. Jobbról egy román népi faragással díszített fakeresztet állítottak mellé, balról az itthoni tájakról is ismerős pléh Krisztus fokozza a hatást. Nekem nagyon tetszett ez az egyszerű falusi román néplélekre minden eszközzel hatni akaró hármas performance. 
A falut elhagyva, Felfüged és Alfüged érintésével

Székelyhidas, világháborús emlékmű. Miski fotó

egy viszonylag hosszú, az eddigiekhez hasonló, vagyis rossz földúton Inakfalvával szemközt kijutottam az 1-es (E81) főútra. A kereszteződésnél nyugatra, azaz Nagyenyed felé fordultam, ám nem odáig, hanem csak Miriszlóig (1910: 442 magyar, 403 román, 106 cigány) szándékoztam menni. A faluban gond nélkül rátaláltam a főutcától egy teleknyire beljebb álló református templomra. Az út mellől láttam, hogy zárva van, nem is mentem hozzá közelebb, a kerítés mellől készítettem róla pár képet. Azért átsétáltam az utca másik oldalán található lelkész lakhoz, ahol egy mosolygós asszonyságtól (azt hiszem, a lelkész úr felesége volt) megtudtam, miszerint Miriszlón sem a templom belsejében, sem külterületen nincs háborús emlékmű. 
Ismét ráálltam az 1-es útra, s mentem vissza, amerről jöttem, azaz Inakfalva felé. Az Inakfalva előtt fekvő Marosdécsén (1910: 485 magyar, 320 román, 69 cigány, 9 német) elsőként megkerestem a református templomot, ám itt sem jártam szerencsével, már ami a magyar emlékművet illeti

Miriszló, református templom. Miski fotó

. Viszont, amikor megint kiértem a főútra, jobb kéz felől megpillantottam egy elhanyagolt, réginek látszó temetőt, aminek a legmagasabb köve a román katonák első világháborús emlékműve volt. 
(Itt szúrnám közbe a mai Magyarország területén kívüli, vagyis az elszakított részeken felállított első világháborús emlékművekkel kapcsolatos véleményemet. Az utódállamok - így Románia is - többnyire úgy állítják be a történteket, mintha az 1914-1918 közötti harcok idején a ma hozzájuk tartozó területek falvainak, városainak a frontokra küldött katonái egyfajta függetlenségi harcban áldozták volna életüket Romániáért, Ausztriáért, illetve a Trianonnal létrejött Csehszlovákiáért, Jugoszláviáért. Pedig szó sincs ilyesmiről. Az akkoriban katonának behívottak ugyanis a Magyar Királyság állampolgárai voltak, és Magyarországért - közvetve pedig az Osztrák-Magyar Monarchiáért

Marosdécse, első világháborús emlékmű. Miski fotó

- ragadtak fegyvert. Ezért mindig jókat mosolygok, amikor - Erdélyben, Felvidéken vagy Őrvidéken - a területek mai urai által megkoszorúzott, fellobogózott első világháborús emlékműveket látok. Azok a koszorúk, azok a lobogók - legyenek bármilyen színűek - az egykori, örökre magyarnak, magyarországinak maradó katonahősök emléke előtt tisztelegnek, ha tetszik a mai, idegen adminisztrációnak, ha nem.) 
Szóval, akkor most vissza a marosdécsei obeliszkhez. Vén volt, akár az országút, meg is dőlt, akár a nevezetes pisai ferde torony, ráadásul az idők során számtalanszor lefestették fehér festékkel (vagy mésszel), ennek dacára, közelről, egészen jól lehetett olvasni a neveket. 
Az Inakfalva után következő Felvincen (1910: 1775 magyar, 196 román, 108 cigány, 8 német, 1 szlovák)

Marosdécse, háborús emlékmű. Miski fotó

várméretű református templomot kerestem fel. Tényleg jó nagy, erős fallal kerített épület. Pár száz hívő elférhetett benne, de ez már a múlté. Számos jelét tapasztalni a románok újabb kori, erőteljes betelepítésének, aminek a nyilvánvaló célja a magyar többség megszüntetése. S ha mindez nem lenne elég, akkor ott a másik front: a település keleti részén húzódó utcák zömét kisajátították maguknak az ijesztő mértékben elszaporodott cigányok, akik, amint azt a lehúzott kocsiablakon át hallottam, románul veszekedtek, jó esetben csak beszélgettek egymással. A harminc akárhány évvel ezelőtti itt jártam idején ahány ember elment mellettem, mind magyarul beszélt (egy parkolóban direkt kiszálltam a kocsiból, hogy halljam, milyen nyelven beszélnek egymással a közelemben sétáló emberek), most pedig még a református templom közelében sem hallottam magyar szót. 
A keletre eső Székelyföldváron megállás nélkül áthúztam, de a mögötte fekvő Székelykocsárdon (1910: 1098 magyar, 469 román, 109 cigány, 1 német) már megkerestem az eléggé eldugott helyen kuksoló református templomot. Bár a kulcsra zárt kertkapu 

Felvinc, református erődtemplom. Miski fotó

    miatt nem jutottam a közelébe, 20-30 méterről is kielégítő képeket tudtam csinálni. A mostani templom, az előcsarnok homlokzatára írt évszám szerint 1855-ből való, ám a mögötte nyíló tényleges templombejárat vén kőkeretén a következő, fekete festékkel hangsúlyosabbá tett felirat látható: "1676: janua: dei."
Székelykocsárdról visszaindultam Felvincre, ahol a Maros hídján átkeltem a sóbányájáról és sós fürdőiről ismert Marosújvárra (1910: 2862 magyar, 1845 román, 78 német, 3 szlovák, 188 egyéb - főleg cigányok). Sajnos itt is érzékelhető a román hatalomnak a magyarság ellehetetlenítésére törekvő politikája, ami azt jelenti, hogy az elrománosítás minden eszközével (ortodox templomok építése, a magyar feliratok mellőzése stb.) az asszimilációt,

Székelykocsárd, református templom. Miski fotó

a kisebbségi magyaroknak a többségi románságba való felszívódását erőltetik. Gondolom, az említett példák kiegészülnek még a vegyes házasságok jól bevált, az erdélyi magyar nemzetet lassan, de biztosan bedaráló politikájával, amikor is román férfi magyar nőt vesz feleségül, s a gyerek már román neveltetésben, oktatásban részesül. 
A magyar többségű régi világ emlékét idézi a főutca mellett egymás közelében álló református és római katolikus templom. Ezek azonban méretben eltörpülnek a hivalkodó, félgömbkupolás ortodox templomok mellett. Kocsimmal épp a főutcának a református templom előtti részén parkoltam le, s amikor az épület fotózásának végeztével készültem visszaülni, két magyarul társalgó asszony jött felém a templomkerten át. Szóba elegyedtünk egymással, kicsit tréfálkoztunk, 

Marosújvár, református templom. Miski fotó

aztán, midőn szemerkélni kezdett az eső, elváltak útjaink. Ők a közeli zebrán átmentek az út túloldalára, s eltűntek a lakótelep kockaházai közt, én pedig megfordítottam a kocsi orrát, és becéloztam az egy kilométerre fekvő Felsőmarosújvárt (1910: 683 román, 261 magyar, 10 német, 1 szlovák, 11 egyéb). Az egykor önálló, mára már Marosújvárhoz csatolt település azért kapta a megkülönböztető "felső" jelzőt, mivel a lenti, síkvidéki Marosújvárhoz képest magaslaton, egy hosszan elnyúló dombtetőn foglal helyet. Miként Marosújváron, úgy itt is előfordultam a legendás '80-as években. Akkoriban egy véletlennek köszönhetően vettem észre azt a (mint utóbb kiderült, XIII. századi) templomromot, amely tetőzet nélkül, egy magánkertben búslakodott, a viszonylag épen maradt falai mellett pedig egy 40-es éveit taposó román nő kapálta a veteményesét. Némi kézjelek révén engedélyt kértem - és kaptam - tőle a falmaradványok közelebbi megszemlélésére, fényképezésére. Az akkori papírképek albumba téve ma is megvannak, de hát hol volt az akkori fotós technika a mai digitális minőséghez képest!

Marosújvár, római katolikus templom. Miski fotó

 Részint kíváncsiságból, részint a romok újrafotózásának reményében álltam neki, hogy memóriám megfakult emlékképei segítségével rátaláljak a régi kertre. Végül is, könnyebben ment, mint gondoltam, mert alig öt percnyi kutakodást követően felfedeztem az időközben jelentősen megnőtt fáktól nagyrészt takart épületet. A teleknek új tulajdonosa lehetett, mert úgyszólván semmi sem maradt a hajdani, nagy területet elfoglaló zöldségeskertből, amelynek a felét most drótkerítéssel határolt, kopár, keményre döngölt földes rész foglalta el, amelyen tyúkok és libák serege igyekezett valami ehetőt találni. A nagyméretű baromfi kifutónak azt az oldalát, ahol nem drótkerítés futott, a néha templom nagy kövekből rakott fala határolta. Hosszú és körülményes lenne leírni, miként jutottam a

Felsőmarosújvár, romtemplom. Miski fotó

hajdani templom nyugatra néző falszakaszán tátongó széles nyíláshoz (egykor itt állhatott a torony, vagy ha nem volt, akkor itt lehetett az egyház főbejárata), amelyet vastag botokból ügyetlenül összeeszkábált, erősen szellős kapuféleség zárt le. Erre a jelképesnek minősíthető védelemre a tetőzet nélküli templom falai között kóválygó, időnként a földön csomókban heverő szénából majszoló, aztán egy könnyű levezető kört futó, majd a száraz fűhöz visszatérő, vastag gyapjúkabátot viselő birka miatt volt szükség. "Aki" már a régi szent hely minden négyzetcentiméterét összerondította, ám az állat gazdáját ez nem zavarhatta, pedig a vakító zöldre festett háza a közelben állt, s a nagy nyári melegek idején nyilván nem kevés légy és bögöly tette errefelé tiszteletét. Na, szegény régi magyarok, akik hajdanán ide jártatok Istent imádni! Nemde, forogtok a sírotokban, mint a motolla? Elhiszem, elhiszem.

Felsőmarosújvár, romtemplom. Miski fotó

Ennyit Felsőmarosújvár  látnivalóiról, mert bár kőhajításra ott állt a megroggyantan is fotogén Teleki-kastély, a birkával meggyalázott templom látványa után elment a kedvem a megtekintésétől. 
Mire az öt kilométerre eső Marosnagylakra (1910: 772 román, 343 magyar) értem, némi keserűségen kívül nem maradt más bennem. Haragudni? Ezekre a hátba támadó, területrabló, kultúragyilkos, mások szívfájdalmára érzéketlen taplókra? Minek? Legfőbb büntetésük a saját aljasságuk, mohóságuk és gerinctelenségük, ezek pedig előbb-utóbb - valamilyen formában - a fejükre hozzák a bajt. Addig jár a korsó... 
Marosnagylak, magyar szempontból, a kéttornyú református temploma miatt értékes. Az egyház eléggé eldugott helyen áll, a falu északi szélén, a nagy kanyart leíró Maros-holtág közelében. Amikor az 1980-as években megfordultam itt (is), az akkori lelkész meghívott

Marosnagylak, református templom. Miski fotó

    a templommal átellenben lévő házába, ahol egy (mézes) süteményekkel megrakott asztal mellett jót beszélgettünk a világ dolgairól, miközben a nagyobbik fia a nemrég ajándékba kapott kis elektromos orgonáján bemutatta zenei tudását. Egy órával később a kocsim csomagtartójában egy rakás, ajándékba kapott üveges mézzel hagytam magam mögött a szép emlékű falut. Most (2016-ban) csak sebtében fényképeztem a templomot, s a közelgő alkonnyal versenyt futva, igyekeztem tovább a kissé távolabb, körülbelül tíz kilométerre fekvő Csekelaka (1910: 446 magyar, 284 román, 1 német) felé. A kanyargós úton hol erre, hol arra irányítottak a megkopott útjelzőtáblák, s amikor már elkönyveltem, hogy mindennek ellenére eltévedtem, akkor estem be a keresett településre.

Marosnagylak, református templom. Miski fotó

Háborús emlékművet nem sikerült találnom, viszont adtam egyet a fogyókúrának, amikor elszántan megmásztam a lenti aszfaltutat a dombtetőn ücsörgő református templommal összekötő, száznál jóval több fokból álló lépcsősort. Legnagyobb csodálkozásomra, épphogy pihegtem, de a tüdőmet nem akartam kiköpni, mire az enyhe szögben előre dőlő tornyú egyház közelébe értem. Úgy tűnt, az elmúlt napok szokatlan viszontagságai valamennyire edzetté tettek. A templom körüli temető a református magyarok sírjaitól volt zsúfolt. Láttam, és fotóztam néhány régebbi és újabb feliratozású csónakos fejfát, olyanokat, amilyeneket általában a régi szatmári temetőkben lehet még nyomokban találni. A kocsihoz visszatérve már csak az esti pihenőhely megkeresésére koncentráltam. Mindeközben vacsorázni is elfelejtettem, ami azt jelentette, hogy az Erdélyben töltött öt napból már két olyan nap akadt, amikor nem ettem semmit, csak meleg kólát ittam, és a szivarkákat szívtam. Mivel a másnap elsőként felkeresendő Magyarbükkös csak öt kilométerre volt, a közeli környéken

Csekelaka, református templom. Miski fotó

 kerestem magamnak búvóhelyet, és, miután röviden telefonáltunk egyet az asszonnyal, nyugovóra tértem. 
Aznap 279 kilométert autóztam.


Az Erdély-Siebenbürgen-Ardeal blog a következő bejegyzéssel folytatódik!