2016. július 13. szerda (második nap/második rész)  folytatás

Búcsút intve a fejedelmi településnek, a két faluval s két és fél kilométerrel odébb fekvő Guraszádára (1910: 648 román, 68 magyar, 7 német, 12 egyéb) siettem. Bő harminc évvel

Bálinc, ortodox templom és háborús emlékmű. Miski fotó

korábban itt is megfordultam, s nem felejtettem el a napjainkra egészen elrománosodott települést. Guraszáda azért olyan emlékezetes számomra, mert a déli szélén, épp a falu névtáblája után kezdődő temetőben világszép ortodox templom látható. A keleti és nyugati szélén egy-egy zsindelyes toronnyal záródó egyházi épület olyan esztétikus, építészeti stílus vonatkozásában annyira Erdély szellemiségű, ami a fehér hollónál is ritkább a román templomok körében. A templom, ahogy mondani szokták, fokozatosan nyerte el mai formáját. Legrégebbi része a 13. században terméskőből épült

Bálinc, világháborús emlékmű. Miski fotó

négykaréjos körtemplom, különböző korokban ehhez építették a toldalék épületrészeket. Első itteni látogatásom alkalmával, úgy 1985 körül, sokáig el sem hittem, hogy nem egy valamikori református, mára ortodoxszá lett templommal állok szemközt. Később aztán olvastam róla, s csak akkor hittem el, hogy a románok is tudnak, ha akarnak. 
De nem egyedül a templom ismételt látása vonzott vissza Guraszádára, hanem a temetőként is szolgáló templomkert egy igen régi, 1590-ből (MDXC, ahol a D és a C fordított helyzetben áll) való, felnőtt embernél magasabb kőkeresztje is. Ennek magyar nyelvű felirata harminc évvel ezelőtt még szabad szemmel, tisztán olvasható volt, de mára oly mértékben megkopott, hogy legfeljebb hosszas vizsgálódás után derülne fény a veretes szöveg tartalmára. Még jó, hogy annak idején, amikor Magyarországon álmodni sem mertünk 

Nagybodófalva, református templom. Miski fotó

a digitális fényképezőgépek hamarosan beköszöntő korszakáról, szóval, anno tekercses filmre fotóztam ezt a keresztet, s az előhívott képen jól olvasható az autentikus bevésés. A kereszt korhű szövege így szól: "Voltam tsak egy szegény tisztartónak fia ki szolgált gróf Bethlen Gergely udvorába". E szöveges rész alá kezdetleges formájú koponya és két, keresztbe tett csont lett bevésve, a jelzett mondat felett pedig, nagyjából a sírkő keresztszárainak találkozásánál, növénymintás díszítés által közrefogott A (felül), B (bal szélen), A (jobb szélen) bevésés látható, a három betűt egy közéjük ékelt nagy Y választja el egymástól. Az évszámot jelölő MDXC a függőleges kőszár legtetején, a három lekerekített kereszt

Nagybodófalva, református templom. Miski fotó

végződés között található. 
Guraszádáról visszatértem Marosillyére, de csak átvágtam rajta, s utamat a Maros innenső (jobb) partján folytatva, áthaladtam Marosbrettye és Branyicska falvakon, miközben északra tekintve folyton láttam a készülő autópálya építkezéseit. 
Elhagyva az iparteleppé züllesztett Marosnémetire átvezető hidat, Bezsánnál északra, a viszonylag távoli Brádra, illetve Kristyorra igyekeztem. A Bezsántól Brádig tartó, mintegy 28 kilométeres szakaszon szinte végig, úgyszólván szünetmentesen útépítési munkálatok folytak, amelyek

Nőrincse, római katolikus templom. Miski fotó

nagyon megnehezítették az amúgy is kanyargós úton való közlekedést. A körülményessé vált vezetés sok időt vett el tőlem, illetve mindenkitől, aki ezen a hőségben pácolódó napon erre tévedt. Utazásom első két napja a pokoli hőség jegyében telt, folyamatosan csuromvizes trikóban ültem a volán mögött, a saját magam termelte sótól kimart hátam bepállott az üléstámlába, a farmerem a combomra tapadt, s virgonc izzadságcseppek csiklandozták a lábszáramat. A zoknim saját magam levében úszott, olyan érzést keltve, mintha

Nőrincse, római katolikus templom. Miski fotó

a nap nagy részében lavórnyi meleg vízbe lógatnám a lábam. A lehúzott ablakon a hatékonyabb testhűtés miatt kilógatott karom pecsenyére sült, s hellyel-közzel felhólyagosodott. Mindezeket azért említem, hogy hangsúlyozzam: ilyen körülmények között nagy odafigyeléssel kellett vezetnem, méghozzá balesetmentesen, mert a legkisebb koccanás, ütközés vagy mit tudom én, mi után biztosan engem húztak volna deresre a magyarok iránti gyűlöletet az anyatejjel magukba szívó román hatóságok. Nos, ha valami, a gyötrelmes brádi út alaposan

Nőrincse, római katolikus templom. Miski fotó

próbára tette a türelmemet, tesztelte a tűrőképességemet, a vezetői tudásomat, és a helyzetértékelő képességemet. Büszke vagyok magamra, mivel az összes elvárásnak megfeleltem. 
Hatalmas megkönnyebbülést jelentett, amikor, körülbelül másfél órás kínlódás után, végre Brádra értem, s a jelzőtábla útmutatásának engedelmeskedve keletre, Abrudbánya felé fordulhattam. Végül is, guraszádai indulásom óta ide igyekeztem. Hogy mi okból, arról majd annak idején beszámolok. Most mindenesetre élveztem a Brád és a tőle öt kilométerre eső Kristyor közötti, erdők által borított magas dombok és hegyek közt vezető, kifogástalan állapotú út előnyeit.

Nőrincse, római katolikus templom. Miski fotó

 
Kristyoron (1910: 1523 román, 631 magyar, 75 német, 3 szlovák, 15 egyéb) két dolog miatt álltam meg. Az első világháborús emlékművel nem akadt gondom, ott találtam, ahol az előzetes itthoni kutatásaim szerint lennie kellett: mindjárt a főút mentén, egy átlagos családi ház előtti kis térségen. A talapzatot bazi nagy kék, sárga és piros művirágokból, vagyis a román nemzeti színekből összeállított koszorú borította. Öt perc alatt végeztem a fotózásával. 
A Kristyoron felkeresendő másik tereptárgy megtalálása nem tűnt ennyire egyszerűnek. Elöljáróban tudni kell, hogy az egész környék, tehát Brád, Kristyor, a távolabbi Abrudbánya, Zalatna és még száznál több település az Erdélyi Érchegység területén fekszik. Ezekben a városkákban, falvakban többnyire olyan munkásemberek éltek, akik valamelyik közeli ércbánya mélyén fejtették a kőzetben rejtőző alapanyagot, amit aztán a felszíni

Nőrincse, római katolikus templom. Miski fotó

feldolgozóüzemek valamelyikében piacképes, eladható áruvá olvasztottak, sajtoltak, netán készre öntöttek. A tájegység meghatározó nemzetisége mindig is a román volt, de a bányatevékenység sok más nemzetiségű munkást is idevonzott, a németek, szlovákok, rutének mellett sok magyart. A magyarok, már csak jelentős lélekszámuk okán is, saját templommal, méghozzá református szertartású templommal rendelkeztek. Trianon után a helyi magyarság zöme más vidékekre költözött, oda, ahol nem kellett felszívódniuk, asszimilálódniuk a román

Nőrincse, római katolikus templom. Miski fotó

néptengerben, például a Székelyföldre. Viszont itt hagyták a tömeges elköltözés miatt hívő nélkül maradt templomukat, amely rég az enyészet prédájává lett. A romjai viszont állnak, tudomásom szerint valami temető közelében. Ez a ma is működő temető csakis a románoké lehet, arra viszont könnyű rátalálni. Megkerestem tehát a világháborús emlékműtől pár száz méterre fekvő temetőt, ahonnan már látszott az a kétszáz méterrel odébb emelkedő csonka torony, ami csakis a néhai református templom harangtornya lehetett. A kocsit a templomdomb aljában hagytam, néhány lépcsőfoknyit felballagtam a

Igazfalva, református templom. Miski fotó

berozsdásodott, kétszárnyú vaskapuhoz, ami némi nyikorgás kíséretében meglepően könnyen nyílt. Dombnak felfelé haladva átvágtam egy ma csupa zöld fűvel borított nagyobb térségen, talán itt húzódott egykor a magyarok temetője, és máris ott álltam a beszakadt tetőzetű, ám szilárdan égre szökkenő, habarccsal összefogott terméskövekből rakott, magas torony tövében. A toronyhoz tapadó hajó és szentély már elvadultabb képet mutatott. A hívők által egykor használt, széles oldalajtó, ha sérülten is, de a helyén állt, a régi vasalásokat, szegecseléseket és zsanérokat vékony rozsdapanír lepte, ettől függetlenül minden részlet felismerhető volt. Odabent, a tetőzet nélkül

Igazfalva, református templom. Miski fotó

maradt templomhajóban azonban, ahol egykor a hívő magyar munkások padsorai sorakoztak, növésben lévő ecetfák elképesztő szövevénye uralta a terepet. A fák és bokrok tövénél a beomlott tető mohás gerendái korhadtak, az egymásba érő levelek által keltett félhomályban itt-ott roppanó cserepekre léptem, amiket nem láthattam a sűrű aljnövényzettől. Az ecetfák annyira eluralták az egykori templombelsőt, hogy puszta kézzel kellett ösvényt törnöm köztük, hogy egyáltalán átjussak az öt méterre lévő, párhuzamos falszakaszhoz. Márpedig muszáj volt

Marosillye, Bethlen kastély. Miski fotó

megküzdenem a burjánzó természettel, mivel ott volt a sárgára festett falemezekből összerakott, szétesőben lévő, puritán kis szószék, amit feltétlenül le kellett fotóznom. Az alacsonyan elhelyezkedő szószékre mindössze három lépcsőfok vezetett. A falépcsők ma már használhatatlanok, a test súlyát viselő vízszintes deszkák elkorhadtak, s csak a függőleges támasztó cölöpök állnak még, amelyek közén, mint lapos virágcserépben a föld, szépen megült az évtizedek pora, elkorhadt növényzete, s az oldalfal lehulló vakolata. Hátul, a szentélyben a felső

Marosillye, római katolikus templom. Miski fotó

részükön kerekített ablaküregek néztek vissza rám. A torony irányába fordulva azonban kellemes meglepetés ért, ugyanis itt állt a karzat, amelynek jelentős része, ha végzetesen leromlott állapotban is, de még látható. Megdőlt pozícióban, de megvan a felvezető lépcső, s a karzat padlózata ugyan a múlté, a mellvéd vázszerű ácsolata úgyszólván épen maradt, s hírmondónak maradt egy-egy darab a festetlen mellvédkazettákból is. Kívülről, s főleg hátulról, a szentély felől nézve a valóságosnál épebbnek látszik a templom. Megtettem, ami tőlem tellett,

Marosillye, római katolikus templom. Miski fotó

kívül-belül lefotóztam Isten romos házát, úgyhogy nyugodt lelkiismerettel ülhettem vissza a kocsiba, s ráléphettem a gázra, hogy mielőbb letudjam az Abrudbányáig hátralévő 33 kilométert.
Ezen az útvonalon még nem jártam, így aztán igazán kellemes meglepetést okozott a környező táj vad szépsége, a magas hegyormok és a mély völgyek változatos látványa. Különösen tetszett a Hunyad (a románok ezt valamikor átkeresztelték Vajdahunyadra) és Alsó-Fehér (a románoknál ez Fehér) vármegye határán tekergő, igen meredek Bucsesd-hágó (másképp: Bucsesd-

Marosillye, római katolikus templom. Miski fotó

Vulkán-hágó), ahonnan egész idő alatt rá lehetett látni az irdatlan, 1264 méter magasan tornyosuló Vulkán-csúcsra. Félelmetes látvány. Lejutva a szerpentin aljára, további tíz perc múlva a bányászváros Abrudbányán (1910: 1697 román, 1176 magyar, 34 német, 6 szlovák, 25 egyéb) voltam, ahol a főtéren parkoltam le. Az a bizonyos, 1176 lélekszámú magyarság a római katolikus, református és unitárius templomban gyakorolta hitéletét. A főtér közepén áll a volt református templom, amely mára elveszítette egyházi rendeltetését, mivel oly mértékig hívő nélkül maradt, hogy a

Marosillye, római katolikus templom. Miski fotó

városvezetés a lebontását mérlegelte. Valami politikai, vagy egyéb alku következtében azonban az épület mégis megmaradt, csakhogy áruházzá alakították át. Igen, bármilyen furcsán hangzik, Isten háza, ahonnan, mint a Bibliából tudjuk, Jézus annak idején korbáccsal kergette ki a kufárokat, vagyis a haszonleső kereskedőket, most kufárok, azaz kiskereskedők áruházaként szolgál. És nem szakad le a magas ég! A templom tetejéről lekerült a kakas (vagy a buzogány), a belsejét megfosztották minden szakrális, vallási kötődésű tárgytól, a néhai templomhajó oldalához bazársort toldottak, miáltal az egész épület

Marosillye, római katolikus templom. Miski fotó

 egy templomforma vegyesbolttá alakult. Mit lehet ehhez hozzátenni? Nem kellett volna hagyni, hogy a korábban jobbágyként betelepített románok elszaporodjanak; nem kellett volna kitörnie az első világháborúnak; vagy ha már kitört, nem kellett volna elveszíteni; s ha elveszítettük, nem kellett volna Trianon; s ha mégis bekövetkezett, utána annál több magyar gyereket szülni és felnevelni, miként korábban a románok tették a saját fajtájuk fennmaradása, illetve domináns helyzetbe kerülése érdekében. Ennyi. Egyik

Marosillye, református templom. Miski fotó

követelménynek sem akartunk, illetve tudtunk megfelelni, büntetésként itt a fájdalmas és megalázó következmény. 
Az unitárius templom sem járt jobban, bár egyelőre nem lett belőle szatócsbolt. De lepusztultan, meggyötörten és megtörten ott várja sorsa beteljesedését, talán százötven méterre a református templom mögött. Hívője nem maradt, tetején kihajtott a gaz. 
A három magyar templom közül egyedül az unitáriussal csaknem szemközt álló római katolikus mutat némi életjelet. Frissen vakolva, eléggé kicsinosítva kivárásra játszik. Talán megússza ennyivel,

Marosillye, református és katolikus templom. Miski fotó

 s a megmaradt hívői nem fogyatkoznak tovább. Talán a csoda segít a megmaradásban, mert a minden egyébbel foglalkozó Istennek láthatóan nem akarózik közbelépni a mi oldalunkon. Tudom, persze - próbatétel. És mi van, ha kiálljuk a próbát, de belepusztulunk?
Az 1980-as évek erdélyi körútjai során megjártam Abrudbányát is, ahol itt jártam óta féltucat román templom épült, s a városka várossá terebélyesedett. Sajna, román várossá. 
Ámde, akárhogy is vesztésre áll az itteni magyarság, a város északi domboldalában még megvan a reformátusok

Marosillye, református templom. Miski fotó

temetője. Ez számomra azért bír kiemelt fontossággal, mivel annak idején (1980-as évek) a magyarigeni református lelkész tanácsára jártam benne, ugyanis ő világosított fel arról, hogy a temetőben több, Miski (esetleg Misky) névvel ellátott sírkő is áll. Emlékszem, annak idején annyira megdöbbentett a hír, hogy bár eredetileg nem szándékoztam Abrudbányára menni, lelkesedésemben azon nyomban változtattam a tervezett útvonalon, s a 60 kilométerre eső Magyarigenből lóhalálában felszaladtam ide. 
Nos, mint említettem, a temető ma is létezik, s bár kissé nehezen találtam a bejáratához vezető utat,

Marosillye, református templom. Miski fotó

túljutván a díszes kovácsoltvas kapun, boldogan vágtam neki a temetőt magába foglaló, meredek domboldalnak. Alaposan megizzadtam, mire elértem a legmagasabb pontját, ahol tíz méteren belül öt Misky feliratos régi sírkőre bukkantam. Megrendülten álltam előttük, mert ugyan ki állíthatja teljes bizonyossággal, hogy valóban létezik vérségi kötelék a földben nyugvók s köztem, de amikor nincs bizonyosság, felerősödik a belső érzékek hangja, amik dacos következetességgel súgják: hallgass a szívedre! Ezeket a neveket most egyenként idejegyzem, ennyivel tartozom a valószínűleg

Marosillye, szószékkorona. Miski fotó

távoli rokonaimnak számító embereknek. Tehát: 1. Misky Teréz (Székely Sámuelné) és gyermekei, évszám nélkül, 2. Miski János (élt 1827-től 1879. július 9-ig) és leánya, 3. Miski Kati (élt 1861. május 4-től 1884. március 5-ig), 4. Miski Kálmán (élt 1868-1913), 5. Misky Jánosné (született Lénárd Borbála, élt 1836-tól 1907. július 23-ig). Visszafelé haladva, alább még egy "rokoni", ráadásul ovális porcelánra kasírozott fotóval ellátott, fekete márvány sírkőre leltem: 6. Miski Mária (Dávid Kálmánné, élt 1909 és 1984 között). Nos, ennyit az Abrudbányához való érzelmi kötődésemről. 
Hogy a temetői rokonlátogatás, illetőleg az abrudbányai magyarok hányatott sorsa mekkora lelki földindulást generált bennem, akkor vált nyilvánvalóvá, amikor Zalatna felé indulva végigversenyeztem a 30 kilométeres, több pontján életveszélyesen meredek, kanyargós utat. Ha a többnyire szűk szurdokban haladó úton utolértem egy kocsit, addig tapadtam rá, amíg lehúzódva el nem engedett, s ha a sofőrje netán felvette a kesztyűt, s beszállt a versenybe, és ő is beletaposott a gázba, addig űztem, hajtottam, mígnem jobbnak látta félrehúzódni a mögötte jövő vadbarom 

Marosillye, református templom. Miski fotó

 

elől. Előlem. 
Nem számított, hogy nagyobb teljesítményű, menőbb márkájú a kocsi, a kis Renault Clióval letoltam az útról, mert bennem nagyobb volt az elszántság, erősebb az akarat, vadabb az indulat. Olyan éles kanyarokban adtam gázt, ami előtt például a luxus Audi nagyot fékezett, s akkor vágtam ki a BMW mellé, amikor nem számított rá. Minden felgyülemlett dühömet, elkeseredettségemet a felesleges, és az adott körülmények között roppant veszélyes versenyzésbe fojtottam, de mentségemre szóljon, igazából egy pillanatra sem veszítettem el a fejem. Már látszottak Zalatna szélső házai, mire teljesen

Marosillye, régi cégér. Miski fotó

lehiggadtam, s a mellkasomat feszegető sírhatnékom is elillant.  
A város északi szélén rátértem az Érchegység mélyén fekvő Nagyalmás felé vezető mellékútra, ami elég pocsékul volt összerakva, kis híján kirázta a belemet. Kanyargott mindenfelé, ráadásul folyvást felfelé tartott, szóval, igyekezett kiborítani. Csakhogy aznap már átéltem egy heves érzelmi vihart, s mint akinek fát lehet vágni a hátán, rezignáltan fordítottam be az autót a következő hajtűkanyarba. 
Nagyalmásnál háromfelé ágazott az út, s én a rossz irányt választva Középalmás helyett a tisztán román Glod faluba futottam be. Semmi pánik, de mehettem vissza az elágazásig, ahol másodjára eltaláltam a

Guraszáda, ortodox templom. Miski fotó

megfelelő irányt. Néhány román falut magam mögött hagyva, befutottam Balsára (1910: 1334 román, 15 magyar, 2 német), ahol a falu túlsó végében emelkedő templomdomb aljában végre megint első világháborús emlékműbe botlottam. Román emlékmű volt: egy patinát kapott, megbarnult kőobeliszk, de örültem neki, mint majom a farkának.
A két faluval délebbre eső Bózesnél (1910: 721 román, 5 magyar, 7 egyéb) megint rám jött az örülhetnék, mert ugyan ismét román emlékművet kaptam ki, nem is túl régit, de román viszonylatban tetszetősnek mondhatót, s ráadásul még egy eléggé kimunkált, fémből készült sas is ült az obeliszk csúcsán. Ez persze nyomába sem érhetett a mi turulunknak (kerecsensólymunknak), ez csak egy mezei sas volt, ami a román címerben

Guraszáda, ortodox templom. Miski fotó

is előfordul. 
Időközben felerősödtek az alkonyi árnyak, a Nap szuflája kezdett alább hagyni, de aznapra már csak Algyógyalfalu (1910: 847 román, 172 magyar, 16 német, 135 egyéb - főleg cigányok) és a vele egybeépült Algyógyfelfalu (1910: 1164 román, 399 magyar, 20 német, 3 szlovák, 2 szerb, 5 egyéb) megtekintése volt hátra. Két látnivaló is akadt, elsőként az alsó részén téglából, fentebb terméskőből rakott, zsindelyfedésű vén református kerek templom, amitől viszont száz méterre ott állt a másik néznivaló, a fiatalabb református templom. Az öregebbiket védett műemlékké nyilvánították, s már csak a turisták járják körbe, hogy fotózzák, az újabbat meg az itteni magyarok elvándorlása, kiköltözése miatt nem használják

Guraszáda, öreg magyar kőkereszt a templomkertben. Miski fotó

rendeltetésszerűen. Ebből is turistalátványosság lett, mert bár vedlik a vakolata, mint a kígyó bőre, attól még egy nagyon kedves, jól eltalált arányokkal rendelkező egyházi épület. Persze mindkettőt megörökítettem, de világháborús emlékmű után hiába kutattam, ilyesmit nem találtam. 
Az idő múlásával egyre sürgetőbbé vált valami éjjeli rejtekhely felkutatása. A falut keleti irányban elhagyva, valahol Algyógy és Homoród település között félúton, az országúttól magasabban fekvő gyümölcsös szélén, a kocsit jól elrejtő

Kristyor, első világháborús román emlékmű. Miski fotó

bokorsor tövében állapodtam meg.
Éjjel tiszta, felhőtlen égbolt borult fölém, s az ezüstös Hold úgy bevilágította a környező tájat, hogy álmatlan óráimban mintegy páholyból figyelhettem a rókák, kóbor kutyák, nyulak és őzek ténykedését. 
A második napon 495 kilométert jártam be az autóval. 

Miután az erre a napra írt eredeti szöveg elfogyott, amúgy pedig még sok, ezen a napon készült fénykép vár bemutatásra, innentől fogva azt a taktikát alkalmazom, hogy a képekhez a Székely Himnusz sorait mellékelem. Szöveges rész nélkül ugyanis körülményes a blogkészítés, a tisztán képes megjelenítés úgyszólván lehetetlen. Lássuk, beválik-e ez a technikai trükk?

Kristyor, a református templom romja. Miski fotó

"Ki tudja, merre, merre visz a végzet,
Göröngyös úton, sötét éjjelen.
Vezesd még egyszer győzelemre néped,
Csaba királyfi csillag ösvényen!
Maroknyi székely porlik, mint a szikla
Népek harcának zajló tengerén.
Fejünk az ár, jaj, százszor elborítja,
Ne hagyd elveszni Erdélyt, Istenünk!
Ameddig élünk magyar ajkú népek,
Megtörni lelkünk nem lehet soha.
Szülessünk bárhol, Földünk bármely pontján,
Legyen a sorsunk jó vagy mostoha.
Keserves múltunk évezredes balsors,
Tatár, török dúlt, labanc rabigált!
Jussunk e honban, székely magyar földön,
Szabad hazában éljünk boldogan.

Kristyor, a református templom tornya. Miski fotó

 
Édes Szűzanyánk, könyörögve kérünk, 
Mentsd meg e népet, vérző nemzetet!
Jussunk e honban, székely magyar földön,
Szabad hazában éljünk boldogan.
Ki tudja, innen merre visz a végzet,
Országhatáron, óceánon át.
Jöjj hát, királyunk, itt vár a Te néped,
Székely nemzeted Kárpát-bérceken.
Ős szabadságát elveszti Segesvár,
Madéfalvára fájón kell tekints.
Földed dús kincsét népek élik s dúlják,
Fiadnak sokszor még kenyere sincs.
Már másfél ezer év óta Csaba népe,

Kristyor, a református templom tornya. Miski fotó

  Sok vihart élt át, sorsa mostoha.
Külső ellenség, jaj, de gyakran tépte, 
Nem értett egyet otthon sem soha.
Maroknyi székely porlik, mint a szikla, 
Népek harcának zajló tengerén
Fejünk az ár, jaj, százszor elborítja,
Ne hagyd elveszni Erdélyt, Istenünk!"

És akkor újra:

"Ki tudja merre, merre visz a végzet,
Göröngyös úton, sötét éjjelen.
Vezesd még egyszer győzelemre néped,
Csaba királyfi csillag ösvényen!
Maroknyi székely porlik, mint a szikla
Népek harcának zajló tengerén.
Fejünk az ár,jaj, százszor elborítja,
Ne hagyd elveszni Erdélyt, Istenünk!
Ameddig élünk magyar ajkú népek,
Megtörni lelkünk nem lehet soha.
Szülessünk bárhol, Földünk bármely

Kristyor, a református templom szószéke. Miski fotó

 
pontján,
Legyen a sorsunk jó vagy mostoha.
Keserves múltunk évezredes balsors,
Tatár, török dúlt, labanc rabigált! 
Jussunk e honban, székely magyar földön,
Szabad hazában éljünk boldogan.
Édes Szűzanyánk, könyörögve kérünk,
Mentsd meg e népet, vérző nemzetet!
Jussunk e honban, székely magyar földön,
Szabad hazában éljünk boldogan.
Ki tudja, innen merre visz a végzet,
Országhatáron, óceánon át.
Jöjj hát, királyunk, itt vár a Te néped,
Székely nemzeted Kárpát-bérceken.

Kristyor, feljáró a karzatra. Miski fotó

Ős szabadságát elveszti Segesvár,
Madéfalvára fájón kell tekints.
Földed dús kincsét népek élik s dúlják,
Fiadnak sokszor még kenyere sincs.
Már másfél ezer éve óta Csaba népe,
Sok vihart élt át, sorsa mostoha.
Külső ellenség, jaj, de gyakran tépte,
Nem értett egyet otthon sem soha.
Maroknyi székely porlik, mint a szikla,
Népek harcának zajló tengerén
Fejünk az ár, jaj, százszor elborítja,
Ne hagyd elveszni Erdélyt, Istenünk!"

"Ki tudja merre, merre visz a végzet,
Göröngyös úton, sötét éjjelen.
Vezesd még egyszer győzelemre néped,
Csaba királyfi csillag ösvényen!
Maroknyi székely porlik, mint a szikla
Népek harcának zajló tengerén.
Fejünk az ár, jaj, százszor elborítja,
Ne hagyd elveszni Erdélyt, Istenünk!
Ameddig élünk magyar ajkú népek,

Kristyor, a templomi karzat maradványa. Miski fotó

Megtörni lelkünk nem lehet soha.
Szülessünk bárhol, Földünk bármely pontján,
Legyen a sorsunk jó vagy mostoha.
Keserves múltunk évezredes balsors,
Tatár, török dúlt, labanc rabigált!
Jussunk e honban, székely magyar földön, 
Szabad hazában éljünk boldogan.
Édes SZűzanyánk, könyörögve kérünk,
Mentsd meg e népet, vérző nemzetet!
Jussunk e honban, székely magyar földön,
Szabad hazában éljünk boldogan.
Ki tudja, innen merre visz a végzet,
Országhatáron, óceánon át.

Kristyor, református templom. Miski fotó

Jöjj hát, királyunk, itt vár a Te néped, 
Székely nemzeted Kárpát-bérceken.
Ős szabadságát elveszti Segesvár,
Madéfalvára fájón kell tekints.
Földed dús kincsét népek élik s dúlják,
Fiadnak sokszor még kenyere sincs.
Már másfél ezer év óta Csaba népe,
Sok vihart élt át, sorsa mostoha.
Külső ellenség, jaj, de gyakran tépte,
Nem értett egyet otthon sem soha.
Maroknyi székely porlik, mint a szikla,
Népek harcának zajló tengerén
Fejünk az ár, jaj, százszor elborítja,
Ne hagyd elveszni Erdélyt, Istenünk!"


Az Erdély-Siebenbürgen-Ardeal blog a soron következő bejegyzéssel folytatódik!