2016. július 15. péntek (negyedik nap/második rész) folytatás

Kiscsűr szemrevételezését követően egy másik Csűr, Oroszcsűr (1910: 663 román, 68 cigány, 34 német, 1 magyar) felkeresése szerepelt a programban.

Oroszcsűr, szász evangélikus templom és iskola. Miski fotó

 A falu megközelítése a vártnál bonyolultabbra sikerült, mivel a térképemen nem szerepelt az időközben megépült autópálya kereszteződés, ami miatt felborult az addigi közlekedési rend. Mindegy, a lényeg, hogy végül odataláltam. Az evangélikus szászok közepes méretű temploma előtt az 1891-ben épült, egyemeletes Evangelische Volkschule (Evangélikus Népiskola) látható. Az iskola, ránézésre, legalább száz lurkó tanulását tette lehetővé. A német anyanyelvűek csekély száma és az iskola mérete közötti ellentmondást az 1910-es összeírásnak a vallásra vonatkozó rovata oldja fel. Ebből ugyanis kiderül, hogy az 1910-ben itt élő 663 román többsége is evangélikus vallású volt, ami páratlan esetnek

Oroszcsűr, evangélikus népiskola. Miski fotó

számít az ortodoxiát mindenek elé helyező románság körében. Az Oroszcsűrre vonatkozó vallási rubrika így fest: 509 ágostai hitvallású evangélikus, 251 görögkeleti (ortodox), 4 görög katolikus, 2 református. Feltételezem, a görögkeletiek és a görög katolikusok románok (s esetleg cigányok) voltak, de még akkor is nagyjából 400 román gyakorolta az evangélikus vallást. Persze, lehetséges egy másik változat is, de ha az itteni románok esetében páratlan ritkaságúnak neveztem az evangélikus hit gyakorlását, akkor még ennél is képtelenebb az a felvetés, miszerint a szászok többsége ugyan megtartotta evangélikus vallását, viszont elvesztette az anyanyelvét, vagyis az összeírásban a román nyelven beszélők számát gyarapította. Ki tudja, mi az igazság? Na,

Oroszcsűr, evangélikus népiskola. Miski fotó

ez az az eset, amikor a rideg számok nemhogy nem beszélnek önmagukért, de még nagyobb zűrzavart okoznak a mögéjük nem látó fejekben.
Nos, eme hosszas szellemi kitérő után vissza az utazáshoz, amelynek keretében a Nagyszebentől nyugatra, körülbelül 16-18 kilométerre, a Szászföld déli részén fekvő Omlás (1910: 1384 német, 400 román, 77 cigány, 4 magyar) következett. A falu eléréséhez előbb Oroszcsűrről vissza kellett találnom a már többször igénybe vett 1-7-es (E68, E81) jelzésű országútra, ahonnan Szelistye magasságában északra fordulva jutottam el a településre. Szolidan szemerkélő esőben értem oda, s remélve, hogy időközben eláll az égi áldás, a kocsiban jót falatoztam a csomagtartóból előrevitt nagy konzervből. Melegítésre nem volt szükség, a néhány szelet kenyér 

Omlás, szász evangélikus templom. Miski fotó

kíséretében elfogyasztott csípős, csilis babkonzerv így is nagyszerű ebédnek bizonyult. Mivel adok a higiéniára, a kajálás után fogmosás gyanánt leküldtem pár korty kólát, s elszívtam egy habkönnyű szivarkát. Most már jöhetett, aminek jönnie kellett. Értem alatta a falu főutcája mellett húzódó dombon álló, magasba nyúló tornyú evangélikus templom felkeresését. A megfelelő kiindulási pont megtalálása végett az autóval egy utcányit arrébb gurultam, s milyen jól tettem, hiszen, mint kiderült, innen indult az a hosszú lépcsősor, ami egy vén szász ház mellett elhaladva felvezetett a templomhoz. A zárva talált templomajtón nem juthattam át, maradt tehát az enyészet korai

Omlás, szász evangélikus templom. Miski fotó

stádiumába jutott, több helyütt beütött, bedobott ablakú, sokfelé málló vakolatú, helyenként már megrepedt falú épület tiszteletteljes körüljárása, és közeli fotózása. Elképzelésem sincs, mi lesz az ilyen, a hívők részéről nagy becsben tartott templomok sorsa ott, ahol a többségbe került románoknak már amúgy is létezik megfelelő kinézetű és méretű egyháza? Még egy templom biztosan nem kell nekik, hiszen a rendszeres karbantartás kényszere csak vinné az ortodox egyház pénzét, és különben is, honnan kerülnének ide új hívők? Egy szó mint száz, ezek az elhagyatott, senkinek sem kellő templomok egyszer bizony a földre rogyva fogják végezni, s az utókor, már ha egyáltalán érdeklődik irántuk, legfeljebb régi fotókon fogja viszontlátni őket.

Omlás, szász evangélikus templom. Miski fotó

Igaz, igaz: okos tudósok feszt bizonygatják, hogy egyszer a Föld, sőt maga a Naprendszer is össze fog omlani. Sőt, jobbat mondok, a Bánk bán című operában, a híres Bordalban is hasonlóról énekel Petúr nagyúr: "Gondold meg és igyál, örökké a világ sem áll, eloszlik, mint a buborék, s marad mi volt: a puszta lég, marad mi volt: a puszta lég!" 
Omlás falu látogatását követően hosszabb időre búcsút intettem az elmúlt évtizedekben a halott templomok temetőjévé vált Szászföldnek, mert jó ideig egészen más jellegű tájakra szólt a meghívóm. 
Omlásról visszajutottam az 1-7-es főútra, s ezen nyugatra, Szászsebes felé vettem az irányt. A tegnap is érintett város egyik benzinkútjánál teletankoltam a járgányt (28 liter/133 lej), aztán a központi útelágazásnál északra, Gyulafehérvár felé indultam. Meg sem állva, csak átsuhanva a románok "szent városán", ahol 1918. december elsején párezres bocskoros "tömeg" kinyilvánította abbéli akaratát, hogy Erdélyt csatolják Romániához, a borvidéknek számító

Omlás, régi szász lakóház. Miski fotó

Hegyalján fekvő Sárdig utaztam. Az 1980-as években nemcsak Sárdot (1910: 1460 román, 185 magyar, 140 cigány, 4 német), de szinte az egész környéket bejártam, s most hevesebben dobogó szívvel fordultam a főtéri parkolóba, mi változott itt harminc év alatt? Hát, sok minden. Sárd esetében - kivételesen - előnyös fordulatokról is be tudok számolni, ami üdítően hat az eddigi lehangoló tapasztalások után. 
Nos, először is, a főtér déli részén álló, védőfallal közrefogott régi református templom, bár ugyanolyan kopottas külsővel, mint anno, de megvan, nem omlott össze. Pedig 1984 tájékán úgy látszott, nem éri meg a következő tíz évet. A templomhoz, illetve a körülötte elterülő belső kerthez a masszív, ovális alaprajzú védőfalba tagozódó, egyemeletes kapubástya alatti

Omlás, régi szász lakóház. Miski fotó

vasalt tölgyajtón lehet bejutni, ám ezt zárva találtam. Egy ötlettől vezérelve felkerestem az út túloldalán működő turisztikai kirendeltséget, hátha tudnak segíteni. Az irodavezető fiatal lány nem tudott magyarul, a segítségére érkező két fiatal egyike erősen törve, de beszélte a nyelvet. (Kíváncsi lettem volna a vezetéknevére.) Végül hármasban arra jutottak, hogy felhívták az öt kilométerre fekvő Magyarigen református lelkészét, akivel aztán mobilon megbeszéltük, hogy a kocsijával azon nyomban átruccan Sárdra, a templom előtt találkozunk, s ő majd beenged engem. Amíg a készségesnek tűnő lelkészre vártam, lefotóztam a főtéri első világháborús obeliszket. A szocializmus idején ez nem állt itt, hiszen akkor biztosan emlékeztem volna rá, a régi, megbarnult kövű emlékmű valami rejtekhelyen vészelte át

Sárd, református templom és háborús obeliszk. Miski fotó

Ceausescu hosszúra nyúlt rémuralmát. A hősök nevét soroló márványtáblákon többségben voltak a román nevek, ám akadt köztük jó pár, magyar eredetre utaló vezetéknév is. Ardelean Gheorghe (Erdélyi György), Csoma Francisc (Csoma Ferenc), Kis Carol (Kis Károly), Kis Iosif (Kis József), Suciu Augustin (Szűcs Ágoston), Szabo Sigismund (Szabó Zsigmond), Timar Francisc (Tímár Ferenc), Varga Petru (Varga Péter).

Sárd, református templom. Miski fotó

Mire végeztem az emlékmű fényképezésével, valahonnan előkerült a gyalogosan érkező templomgondnok, aki bár szintén nem értett magyarul, szó nélkül beengedett a falakkal körbezárt kertbe, ahol már javában fotóztam, amikor autóján befutott a negyvenes évei elején-közepén járó, kövérkés magyarigeni lelkész. Néhány szót váltottak románul, mire a gondnok elpárolgott valamerre, én pedig a lelkész nyomában beléphettem a kopott külső után meghökkentően csinos, tiszta, rendezett épületbe. A padsorok könyöklőin imádságos könyvek jelezték, hogy itt bizony nem csak turisták fordulnak meg, a szószéket, és az elé helyezett Úrasztalát vörös bársonytakaró tette takarossá. A vakítóan fehérre meszelt falakra keretbe foglalt, magyar nyelvű vallásos idézeteket helyeztek, egy helyütt az Erdélyi Református Egyházkerület címeres zászlója lógott, rajta a következő felirattal: Jézus

Sárd, református templom. Miski fotó

 

  Krisztusnak tulajdona vagyok." Alatta még két sorban: "450 éves a heidelbergi káté, 1563-2013." A lelkész büszkén számolt be róla, hogy az utóbbi másfél évtizedben jelentősen megnőtt a hívek száma, a régi ötfős közösség mára közel negyven tagot számlál, s reményeik szerint a létszám tovább gyarapodik. Köszönhetően annak, hogy falusi nyugalomra vágyva sok magyar költözik ki Gyulafehérvárról, s vesz itt házat. Az elmúlt napokban látott pusztulások traumája még sötét árnyként bolyongott bennem, ám e szavak hallatán mintha hájjal kenegették volna szívemet-lelkemet. Miután kifelé menet a templom és a védőfal közötti virágos kertben lefotóztam a már 30 évvel ezelőtt is megörökített koporsóforma vén

Sárd, első világháborús emlékmű. Miski fotó

sírkövet, visszamentünk a téren hagyott kocsikhoz, s követve a lelkész úr előttem haladó Opeljét, a két kilométerre eső Magyarigenre (1910: 1117 román, 348 magyar, 6 német, 88 egyéb - főleg cigányok) siettem. Öt percen belül eljutottunk a sárdinál jóval méretesebb református templomhoz. A templom egyébként anyaegyház, hozzátartozik Boroskrakkó, Sárd, valamint Zalatna. Jómagam odakint, az utcán hagytam az autót, a lelkész pedig az egyemeletes parókia melletti kapubástya szélesre tárt ajtaján át beállt a templom melletti lelkészi ház elé. Míg beköszönt a hátsó helyiségek egyikében tartózkodó feleségének, én az egykor itt szolgáló Bod Péternek (1712-1769) a templom déli oldalánál látható, a néhai lelkész üdvös tevékenységéhez méltó síremlékét fotóztam. (Nem egészen idetartozó információ, de muszáj megemlítenem, hogy a románok 1849-ben 200 fegyvertelen

Sárd, első világháborús emlékmű. Miski fotó

      magyart gyilkoltak le Magyarigenben, tömegsírjuk az iskola udvarán látható.) Utána, már a lelkész kíséretében, a templomban tettem egy tízperces sétát, s miután kísérőm erősen kapacitált, a palotába illő márványlépcsőkön felmentem a karzatra, s onnan fényképeztem a belső teret. Elnézve a szürkére festett padsorokban található ülőhelyeket, ezt a nagyszerű templomot bizony körülbelül háromszáz hívő egyidejű befogadására tervezték, ezzel szemben, miként a lelkész elárulta, legfeljebb jeles vallási ünnepeken gyűlnek össze húszan-harmincan, egy részük a közeli aprófalvakból érkezik. Az 1980-as években természetesen Magyarigenben is jártam, akkoriban a mostani lelkész édesapja, az időközben elhunyt Szegedi László úr vezetett körbe.

Magyarigen, református templom. Miski fotó

 Beszélgetésünk során tőle értesültem az abrudbányai református Miskik létezéséről, s ezen információ hatására jutottam el először Abrudbányára. 
A templomi sétát követően megköszöntem ifjabb Szegedi László úrnak az irántam tanúsított szívességét, s elbúcsúztunk egymástól. Még lefotóztam a templom melletti kis téren látható, kétségbeejtően stílustalan kis világháborús emlékművecskét, aztán vágtattam (volna) tovább, Boroskrakkóba. Csakhogy elsőre elvétettem az irányt, s néhány perccel később az ellenkező irányban fekvő, a két lépéssel átgázolható Igen-patak mellett fekvő Igenpatakán (1910: 800 román, 4 magyar) kötöttem ki. Nem estem kétségbe, mert a keskeny főutca mellett takaros kis park, s abban,

Magyarigen, Bod Péter sírja. Miski fotó

közös betontalapzaton, egy réginek látszó első, s mellette egy újabb időkből való második világháborús obeliszk állt. Talán mégsem véletlenül, hanem a sors akaratából kerültem ide, vetődött fel bennem a fatalista gondolat. Ettől azonban még nem jutottam el Boroskrakkóba, habár szert tettem egy be nem tervezett emlékműre. Visszasiettem Magyarigenbe, ahol az utcán megszólított két román nő derűs arccal jó irányba állított. 
Borosbocsárd és Bélkirálymező érintésével perceken belül Boroskrakkón (1910: 1315 román, 114 magyar, 3 német) voltam. A falu legfőbb látnivalója a XII. század végén, a XIII. század elején román stílusban, eredetileg háromhajós bazilikának épült templom, ami később, az 1550-es években a katolikusoktól a reformátusok birtokába került. Időközben a két mellékhajó elpusztult, csak a középső főhajó és a torony maradt meg. A templomot a XVI. században erős

Magyarigen, református templom. Miski fotó

  kőfallal kerítették, amelyet három védőbástyával tettek még inkább ellenállóvá. A védőfal és a bástyák részben ma is állnak. A 2000-es évek elejére a falu magyarsága teljesen eltűnt, Boroskrakkó manapság színtiszta román település. 
A területet a főutca irányából elzáró erős drótkerítés miatt nem volt könnyű a templom közelébe jutni. Ám egy oldalsó földes kerülőúton megejtett séta végén, amely a védőfalhoz támaszkodó, menthetetlenül megroggyant barokk udvarház közelében haladt, mégis a templomtoronnyal szemközt, a védőfal külső oldalán találhatta magát az élelmes ember. Innen már jó fotókat lehetett készíteni a magát elismerésre méltóan szilárdan tartó, az

Magyarigen, református templom. Miski fotó

Idővel vívott csatában nemes ellenfélnek bizonyuló templomról. Belsejében, egy kripta mélyén, nem kisebb személyiség, mint a XVI. században élt katona és költő Balassi Bálint fia, Balassi János van eltemetve.
A két völggyel, s légvonalban alig három kilométerrel északabbra fekvő Borosbenedek (1910: 874 román, 46 magyar) legérdekesebb látnivalója a falu északi végében, a Csáklyára vezető út közelében található. Ez a reformátusok rég elpusztult, egykor védőfallal kerített gótikus temploma, amiből jelentős épületmaradványok maradtak fenn, annak ellenére, hogy a kövek és téglák zömét a falusiak időközben elhordták. A megközelítése ennek sem volt könnyű, de itt másfajta nehézségek támadtak, mint Boroskrakkóban. A 

Igenpataka, világháborús obeliszkek. Miski fotó

        templomrom ugyanis egy családi házhoz tartozó magánterületen, magas gaz által közrefogva állt. A gaz még csak egy dolog, de a háziak a romtemplom környékét térdmagasságban kifeszített dróthuzallal fogták közre, amibe gyengeáramot vezettek, így próbálva megakadályozni a legelésző kecskéik és birkáik elkóborlását. Mivel sejtettem, hogy nem egészen legális, amit tenni készültem, első lépésben nagy ívben kikerültem a magánházat és a hozzátartozó melléképületeket, majd odébb, a kiváló fedezékként szolgáló gyümölcsfák takarásában óvatosan átléptem az alig látható, rázós akadályt. Ezek után már csak a rettenetes gaztengeren kellett átvergődnöm, és máris ott álltam a tető nélküli templomtorony tövében. Pokoli, fülledt meleg volt, minden

Boroskrakkó, református templom. Miski fotó

pórusomból dőlt az izzadság, de megérte! Nem tudni, miként kerülhetett oda, de a lábaim előtt egy, a talajba félig már belesüppedt, többmázsás koporsókő hevert. Az oldalán nyomokban kivehető, kopott feliratot sajnos nem lehetett elolvasni. A templom téglákból rakott falai masszívan dacoltak az elmúlással, de a tetőzet és a mennyezet régebben eltűnhetett, a hajó és a szentély napsütötte belsejét a szokásos gazféleségek és csenevész ecetfák töltötték ki. A jellegzetes vonalvezetésű, keskeny, üvegtelen ablakokon ki-bejárt az önmagával játékosan kergetőző lenge szél. Minderre a bevégeztetett pusztulás utánozhatatlan csendje borult (csend és csend között igenis van különbség), amit csak ritkán tört meg a domb alján húzódó faluból

Boroskrakkó, egy régi kúria végnapjai. Miski fotó

felszűrődő hétköznapi neszezés.
A templom ellenkező oldalán, hátul, ahol a vadvirágoknak és a tüskés bokroknak a torony körüli flóránál is dúsabb vegetációja élt, elárvult kis temető feküdt. Meglepve és megilletődve bámultam a halott temetőt, mert az már tényleg a végek vége, amikor a temető is meghal. Hát ez meghalt. A legtöbb sírkő, felirattal lefelé a földbe fúródott, de két homokkőből faragott sírkő, ha megdőlve is, még tartotta magát. Egyikük különösen jó állapotban van. Ennek felső részén egy nyitott könyvet tartó kéz van kifaragva, alatta viszonylag hosszú, magyar nyelvű szöveges rész következik, amiből néhány szó, illetőleg szám tisztán kiolvasható. A kötelességszerűen elvégzett fotózást követően egy másik, járhatóbbnak

Boroskrakkó, az udvarház és mögötte a templom. Miski fotó

látszó ösvényen kiverekedtem magam a növényzet barátian marasztaló szorításából, s a hőségtől és a természettel való küzdelemtől felhevült testtel, tetőtől talpig izzadtan bevágódtam a kályhaforróságú kocsiba. Szomjoltónak keményen meghúztam a két első ülés közötti résben tartott üdítős flakont, amiből teamelegségű kóla csorgott le a kiszáradt torkomon. Gyengébb gyomrúaknak szeretettel ajánlott fogyókúrás technika, ugyanis ettől, vagyis a forralt kólától garantáltan kihányják nemcsak a nemrég elfogyasztott ételt, de a belüket is. Az én emésztőrendszerem azonban egyelőre remekül szuperál, úgyhogy, miután leeresztettem az autó ablakait, egy nemes lendülettel húzhattam innen tovább.

Boroskrakkó, református erődtemplom. Miski fotó

 

Innentől újból kezdetét veszi a blog szövegének és képállományának szinkronizálásában segítségemre lévő Székely Himnusz sorainak felidézése.

"Ki tudja merre, merre visz a végzet,
Göröngyös úton, sötét éjjelen.
Vezesd még egyszer győzelemre néped,
Csaba királyfi csillag ösvényen!
Maroknyi székely porlik, mint a szikla
Népek harcának zajló tengerén.
Fejünk az ár, jaj, százszor elborítja,
Ne hagyd elveszni Erdélyt, Istenünk!
Ameddig élünk magyar ajkú népek,
Megtörni lelkünk nem lehet soha.
Szülessünk bárhol, Földünk bármely pontján,

Borosbenedek, református romtemplom. Miski fotó

    Legyen a sorsunk jó vagy mostoha.
Keserves múltunk évezredes balsors,
Tatár, török dúlt, labanc rabigált!
Jussunk e honban, székely magyar földön,
Szabad hazában éljünk boldogan.
Édes Szűzanyánk, könyörögve kérünk,
Mentsd meg e népet, vérző nemzetet!
Jussunk e honban, székely magyar földön,
Szabad hazában éljünk boldogan.
Ki tudja, innen merre visz a végzet,
Országhatáron, óceánon át.
Jöjj hát, királyunk, itt vár a Te néped,
Székely nemzeted Kárpát-bérceken.
Ős Szabadságát elveszti Segesvár,
Madéfalvára fájón kell tekints.
Földed dús kincsét népik élik s dúlják,
Fiadnak sokszor még kenyere sincs.
Már másfél ezer év óta Csaba népe,
Sok vihart élt át, sorsa mostoha.
Külső ellenség, jaj, de gyakran tépte,
Nem értett egyet otthon sem soha.

Borosbenedek, a torony belülről. Miski fotó

 
Maroknyi székely porlik, mint a szikla,
Népek harcának zajló tengerén
Fejünk az ár, jaj, százszor elborítja,
Ne hagyd elveszni Erdélyt, Istenünk!"

"Ki tudja merre, merre visz a végzet,
Göröngyös úton, sötét éjjelen.
Vezesd még egyszer győzelemre néped,
Csaba királyfi csillag ösvényen!
Maroknyi székely porlik, mint a szikla
NÉpek harcának zajló tengerén.
Fejünk az ár, jaj, százszor elborítja,
Ne hagyd elveszni Erdélyt, Istenünk!
Ameddig élünk magyar ajkú népek,
Megtörni lelkünk nem lehet soha.
Szülessünk bárhol, Földünk bármely pontján,
Legyen a sorsunk jó vagy mostoha.
Keserves múltunk évezredes balsors,
Tatár, török dúlt, labanc rabigált!
Jussunk e honban, székely magyar földön,
Szabad hazában éljünk boldogan.

Borosbenedek, református romtemplom. Miski fotó

Édes Szűzanyánk, könyörögve kérünk,
Mentsd meg e népet, vérző nemzetet!
Jussunk e honban, székely magyar földön,
Szabad hazában éljünk boldogan.
Ki tudja, innen merre visz a végzet,
Országhatáron, óceánon át.
Jöjj hát, királyunk, itt vár a Te néped,
Székely nemzeted Kárpát-bérceken.
Ős szabadságát elveszti Segesvár,
Madéfalvára fájón kell tekints.
Földed dús kincsét népek élik s dúlják,
Fiadnak sokszor még kenyere sincs.
Már másfél ezer év óta Csaba népe,
Sok vihart élt át, sorsa mostoha.
Külső ellenség, jaj, de gyakran tépte,
Nem értett egyet otthon sem soha.
Maroknyi székely porlik, mint a szikla,
Népek harcának zajló tengerén
Fejünk az ár, jaj, százszor elborítja,
Ne hagyd elveszni Erdélyt, Istenünk!"

Borosbenedek, református romtemplom. Miski fotó

"Ki tudja merre, merre visz a végzet,
Göröngyös úton, sötét éjjelen.
Vezesd még egyszer győzelemre néped,
Csaba királyfi csillag ösvényen!
Maroknyi székely porlik, mint a szikla
Népek harcának zajló tengerén.
Fejünk az ár, jaj, százszor elborítja,
Ne hagyd elveszni Erdélyt, Istenünk!
Ameddig élünk magyar ajkú népek,
Megtörni lelkünk nem lehet soha.
Szülessünk bárhol, Földünk bármely pontján,
Legyen a sorsunk jó vagy mostoha.
Keserves múltunk évezredes balsors,
Tatár, török dúlt, labanc rabigált!
Jussunk e honban, székely magyar földön,
Szabad hazában éljünk boldogan.

Borosbenedek, református romtemplom. Miski fotó

Édes Szűzanyánk, könyörögve kérünk,
Mentsd meg e népet, vérző nemzetet!
Jussunk e honban, székely magyar földön,
Szabad hazában éljünk boldogan.
Ki tudja, innen merre visz a végzet,
Országhatáron, óceánon át.
Jöjj hát, királyunk, itt vár a Te néped,
Székely nemzeted Kárpát-bérceken.
Ős szabadságát elveszti Segesvár,
Madéfalvára fájón kell tekints.
Földed dús kincsét népek élik s dúlják,
Fiadnak sokszor még kenyere sincs.
Már másfél ezer év óta Csaba népe,
Sok vihart élt át, sorsa mostoha.
Külső ellenség, jaj, de gyakran tépte,
Nem értett egyet otthon sem soha.
Maroknyi székely porlik, mint a szikla,

Borosbenedek, református temető. Miski fotó

Népek harcának zajló tengerén
Fejünk az ár, jaj, százszor elborítja,
Ne hagyd elveszni Erdélyt, Istenünk!"


Az Erdély-Siebenbürgen-Ardeal blog a soron következő bejegyzéssel folytatódik!