2016. július 12. kedd (első nap/második rész)  folytatás

A szomszédos településen, Fönlakon (1910: 1974 román, 870 szerb, 95 szlovák, 74 magyar, 57 német, 25 egyéb)

Fönlak, ortodox templom. Miski fotó

 az ortodox templom előtt találtam rá a román neveket soroló, román nyelvű hősi emlékműre, amelyet az elesett katonák ovális porcelánlapra kasírozott fotói díszítettek. 
Németszentpéter (1910: 1966 német, 470 magyar, 73 román, 110 egyéb), miként a neve is utal rá, valaha szintén német többségű falu volt. Az elköltözött német lakók után itt maradt a kopottas, láthatóan ritkán használt római katolikus templom, amit annak idején a magyarokkal felváltva használtak. Ezenkívül néhány, a homlokzati részen gótbetűkkel feliratozott ódon ház, amiket ma már románok vagy cigányok laknak. Valamint itt maradtak az ősöknek

Fönlak, első világháborús román emlékmű. Miski fotó

a római katolikusok temetőjében nyugvó csontjai, amelyek felett takaros kis kőkápolna vigyázza a rendet. A gótbetűkkel sűrűn teleírt hősi emlékmű a kereszttel koronázott, szent kis épület előtt számlálja a feltámadásig hátralévő időt, amikor is a rávésett nevek tulajdonosai - egyes vélemények szerint - visszakapják az ellenséges golyózáporban elvesztett testüket és lelküket, amiket aztán így, második nekifutásra, mint érdemükkel arányos jutalmat, immár az örökkévalóságig birtokolhatnak. 
A közeli Munár (1910: 291 román, 222 szerb, 105 magyar, 15 német) falucska román emlékművének 

Németszentpéter, római katolikus templom. Miski fotó

megörökítése után visszafordultam Fönlak felé, de mielőtt betérhettem volna az imént meglátogatott településre, jobbra letértem a főútról, s az országúttal párhuzamosan futó vasúti síneken átvágva ráálltam a magyar többségű Majláthfalvára (1910: 2272 magyar, 34 német, 19 román, 10 egyéb) vezető keskeny útra. Körülbelül hat kilométer hosszú, kitűnő állapotú döngölt földút volt, amelyen a növendék kukoricatáblák közt meglehetősen jó tempóban haladhattam, köszönhetően a hosszabb ideje tartó szárazságnak. A visszapillantóban láttam, olyan vastag porcsíkot

Németszentpéter, római katolikus temető. Miski fotó

húztam magam után, mint a nagyobb repülőgépek kondenzcsíkja. 
Majláthfalva szélén már aszfaltozott út várt, amitől a gumiabroncsok egyből lecsendesedtek, s a porfürdőt vett karosszéria zötykölődése megszűnt. 
Meglepett a faluközpontban emelkedő római katolikus templom arányossága, szépsége, de még inkább megörültem a vele szemközt, az utca másik oldalán álló világháborús emlékműnek. Kizárólag magyar neveket olvashattam rajta. 
A fotók készítése közben három, kisiskolás korú fiú kerékpározott el a közelben, pedálozás közben gyakran váltottak szót egymással, s nagy megelégedésemre olyan tisztán

Németszentpéter, római katolikus temető. Miski fotó

beszéltek magyarul, mint én. 
Utamat a szomszédos Monostor érintésével folytatva, a mintegy nyolc kilométerre eső Vingánál kiértem az Aradot Temesvárral összekötő 69-es (E671) főútra.   
A kopottságukkal együtt gyönyörűnek mondható házakkal teli, bámulatosan nagyméretű templommal megáldott Vingán első pillantásra látszott, hogy jobb időkben valami fontosabb regionális központ lehetett. Az is volt, merthogy a magyar időkben Temes vármegye vingai járásának székhelyeként jegyezték.

Németszentpéter, első világháborús emlékmű. Miski fotó

1910-ben, vagyis még a kegyetlen trianoni területrablás előtt 4710 lakosa volt, nemzetiségi vonatkozásban vegyes településnek számított. Az itt élők többségét a növénytermesztéssel foglalkozó 2701 bolgár adta, mellettük 824 magyar, 590 román, 529 német, 47 szlovák és 19, egyéb népcsoporthoz tartozó ember lakott a gazdag és gondozott városkában. 
Keresztül-kasul beautóztam, de világháborús emlékművet nem találtam. Ha közterületen nem is volt belőle, attól még az imponáló méretű, dekoratív faragásokkal ékesített római katolikus templomban lehetett. Csakhogy a templomot kulcsra zárva találtam, s nem láttam értelmét a kapu nyitására jogosult személy utáni, meglehetősen időrablónak vélt hajszának.
Ehelyett 

Munár, ortodox templom és emlékmű. Miski fotó

a hat kilométerrel délebbre fekvő, az említett országút által szintén átszelt Orczyfalvára (1910: 1967 német, 113 magyar, 79 román, 2 egyéb) indultam. 
Arra vonatkozóan, hogy Orczyfalván lenne engem érdeklő emlékmű, az útra való itthoni felkészülés során nem találtam adatot. Azonban, autómmal lassú menetben elhaladva a falu terjedelmes közparkja mellett, az egy helyütt megritkult fák között észrevettem az alacsony mesterséges dombra helyezett, harminc méterről is gyönyörűnek látszó alkotást. A park árnyas sétányán közelebb érve elhűlve bámultam a tetején kétalakos szoborral díszített objektumot, amit nem illett volna ennyire elrejteni, inkább a főút mellett, jól látható helyen kellett volna kiállítani. Hadd lássa minden utazó. 
Közelről nézve aztán kitűnt, hogy a helyi hatóságok miért dugták el az emlékművet.

Munár, első világháborús emlékmű. Miski fotó

Azért, mert bár szemet gyönyörködtető, valóságos műremeknek tekinthető alkotás volt - amihez a dombocska oldalában kőlépcsősor vezetett -, a falu német nemzetiségű katonáinak emlékére emelték, nem a románokéra. A hatóságoknak minden bizonnyal ez fájt, s emiatt büntették egyfajta sunyi rejtegetéssel.
Utam következő falva a Temesvár északi peremén található, és az önállóság határán egyensúlyozó Újszentes (1910: 1144 magyar, 47 román, 40 német, 12 egyéb) volt. Amelyik települést ennyire megközelít egy rohamléptekkel terjeszkedő nagyváros,

Majláthfalva, első világháborús emlékmű. Miski fotó

azt, miként példák sora tanúsítja, hamarosan el is nyeli, magába olvasztja. De a ma is magyar többségű Újszentes egyelőre saját önkormányzattal rendelkezik.
Tetszetős, vörös téglákból rakott református temploma egy csinos, virágos közpark közepén emelkedik. A bejárata közelében látható a két világháború összevont emlékműve, amitől nem messze Petőfi Sándor emléktáblája arról tudósít, hogy a költő 1849. május 26-án itt táborozott. Nyilván mit sem sejtve a hamarosan beteljesülő végzetéről, vagyis, hogy két hónap és öt nap múlva a Segesvár melletti Fehéregyháza síkján lezajló ütközetben életét veszti. 

Majláthfalva, első világháborús emlékmű. Miski fotó

Az itteni fényképezés végeztével beautóztam Temesvár központjába, s a legnagyobb rekkenő hőségben épp egy háromsávos körforgalomban araszoltam, amikor megcsörrent a váltókar bokszában tartott mobilom. A feleségem, Anikó telefonált Pestről, s aggódva érdeklődött a hogylétem, illetve a dolgok menete felől. Gyorsan megnyugtattam, hogy minden a legnagyobb rendben, s máris helyére tettem a telefont, hogy tovább küzdjek a Bánság fővárosának kora délutáni csúcsforgalmával.
Némi, forgalomban elszenvedett hányattatás után rátaláltam a a 6-os jelzésű főútra, amin keletre tartva kiverekedtem magam a temesvári dzsumbujból, s a semmi különösebbet nem mutató Győröd letudását követően Temesremetén át Mosnicára (1910: 1018 román, 828 magyar, 40 német, 10

Majláthfalva, római katolikus templom. Miski fotó

egyéb) értem. 
Mosnica valójában két részből áll: az eredeti faluból, amit ma megkülönböztetésképpen Ómosnicának neveznek, s zömmel románok lakják, a magyar többségű Újmosnica ehhez képest egy kilométerrel délebbre fekszik. Ómosnicán az ortodox (görög keleti) templom kertjében áll az elesett román katonák fehér márvány obeliszkje, míg Újmosnicán a templom előtti ligetes park lombos fái alatt leltem rá a magyar hősök fekete márvány emlékoszlopára.
Ezt követően kicsit eltévedtem, mert Magyarmedvesen és Gyüregen át valamiképp ismét Temesváron, annak valami forgalmas külvárosi részén találtam magam. Ma sem tudom, hogyan jutottam oda, de az efféle vargabetűk minden utazás alkalmával benne vannak a pakliban. 
Némi hazardírozást követően rátaláltam a

Orczyfalva, első világháborús emlékmű. Miski fotó

nagyméretű római katolikus templomot felmutató, egykoron német falunak számító Temesságra (1910: 1335 német, 753 román, 322 magyar, 11 egyéb) vezető útra, majd, miután ott nem akadt nekem való, a nyolc kilométerrel délebbre eső Széphelyre igyekeztem.
Széphely valóban szép hely, ám emlékmű itt sem fogadott, s már kezdtem volna nyugtalankodni az aznapi alacsony találati arány miatt, amikor a pár kilométerre fekvő Csákon (1910: 2233 német, 942 román, 657 magyar, 477 szerb, 95 egyéb) olyan pompás alkotást találtam, aminek láttán egyből helyrebillent lelkivilágom kisiklani készülő vonata.

Orczyfalva, első világháborús emlékmű. Miski fotó

 
A magyar érában járási székhelyként számontartott település mindig is vegyes nemzetiségűnek számított, s ez a tény köszönt vissza a négy sarokoszlopos, hasábforma első világháborús emlékműről is. A hosszúkás márványtáblákon német, román, magyar, szerb és bolgár nevek sorakoztak, az egykori Monarchia hadra fogható fiai a származásra fittyet hányva estek el valamely távoli fronton a hazáért. 
Néhány magyar, vagy annak látszó nevet idemásolok: Bárány Ferenc, Fodor Mihály, Jivan Dimitrie (talán Zsivány Demeter), Kotroczó Mátyás, 

Orczyfalva, első világháborús emlékmű. Miski fotó

Kardos János, Koszó István, Nagy István, Ördög Antal. 
A négy kilométerre fekvő, déli szomszéd Gilád (1910: 2655 román, 794 magyar, 338 német, 115 egyéb), ami anno szintén többnemzetiségű volt, ma már csak román emlékművel rendelkezik. Legalábbis én csak azt találtam az ortodox templom közelében.
Csákon át visszajutottam Széphelyre, a Temesvárt Dettával összekötő, s Dettán túl a szerb határ felé igyekvő 59-es (E70) főútra.
Vejte és a nála nagyobb Detta kisvárosi miliője megfogott, összhatásában igenis tetszett, de mivel sem ezek, sem az utóbbihoz közel fekvő Denta nem tartogatott emlékművet, kezdtem komolyan megsértődni az eddigi, viszonylag kevés objektum miatt. 
Ám ahol nagy a szükség, ott közel a segítség, mert a szerb határtól öt kilométerre eső Alsósztamorán (1910: 1289 német, 117 magyar, 32 román, 9 egyéb)

Orczyfalva, első világháborús emlékmű. Miski fotó

, a jókora római katolikus templom előtti füves térségen (ahol egy idősebb helybéli férfi épp a kecskéjét legeltette) ismét elém került a világháborús emlékműveknek egy jól sikerült példánya.
Az innen pár percnyire lévő, a szerb határtól mindössze két kilométerre található Temesmórán (1910: 1611 német, 53 magyar, 13 román, 25 egyéb) már kimondottan jókedvem támadt, hiszen az útszéli, lehangolóan elhagyatott római katolikus templom derékig érő gazzal felvert kertjében kétalakos emlékművet fedeztem fel. Az elesett bajtársát a karjaiban tartó kőbaka alatti talapzatra erősített márványtáblák kizárólag német neveket tartalmaztak. 
Temesmóráról vagy a két kilométerre lévő szerb határ irányába megy tovább az ember, vagy, miként én is tettem, az 57-es úton 

Újszentes, református templom. Miski fotó

Ermény és Nagyzsám felé fordul. Nagyzsámnál megint útelágazáshoz értem, pontosabban fogalmazva a resicabányai főút továbbra is keletre tartott, én azonban az északra, négy kilométerre eső Klopódiára akartam jutni. Az egykori jelentőségéből az idők folyamán sokat veszített, valaha szebb napokat látott falu a Bánságban megszokott, vegyes nemzetiségű lakossággal bírt. 1910-ben a 2031 lakosból 723 román, 447 magyar, 420 német, 403 cseh és 38 egyéb anyanyelvű volt. A románok már akkoriban is többséget képeztek, ám a többi három náció között egyfajta erőegyensúly állt fenn.

Újszentes, református templom és emlékmű. Miski fotó

 
Klopódia minden bizonnyal egyik leglátványosabb épülete a reformátusok több száz hívő egyidejű befogadására tervezett, ám jelen állapotában életveszélyesen repedezett falú, a vallási élet forgalmából nyilván kivont temploma. Az alkonyi Nap vöröses mázzal vonta be a büszke tornyot, s a támpilléres templomtestet, ami gondozás hiányában aligha bírja már sokáig az Idő mindent felemésztő nyomását. 
Nem tudom, mára hány magyar maradt Klopódián, tartok tőle, hogy kevesebb, mint amennyit remélek, s az eltűnt hívők nyomában eltűnni készül

Újszentes, a két világháború emlékműve. Miski fotó

Isten háza is, noha az építéskor aligha gondolt bárki erre a szomorú végkifejletre. 
Innen a második falu Mezősomlyó (1910: 868 román, 106 magyar, 93 német, 35 szlovák, 13 egyéb). Kasírozott kőlapkákkal dekorált első világháborús emlékműve az ortodox templom háta mögött elhúzó főutca mentén állt. A kocsma közelében, amelynek nyitott teraszáról vigyázó tekintetek kísérték minden mozdulatomat. Látták a leparkolt kocsim magyar rendszámát, s ettől azonnal éberré váltak. Na, gondoltam magamban, lesz mit mesélni odahaza az asszonynak, hiszen mégiscsak külföldi járt a faluban! Ha magyar, akkor is!

Temesság, római katolikus templom. Miski fotó

Tovább haladva északra, hat kilométerrel odébb Gátalja, s azon túl két kilométerrel Szigetfalu (1910: 710 román, 644 magyar, 93 német, 16 szerb) következett. A falu negyven százalékát kitevő magyarság fele-fele arányban a római katolikus, illetve a református hiten volt. A buzogánnyal koronázott, ékszerdoboznyi templom ma is áll, a fala mellett egy lehetetlenül szerény, szürke obeliszk árválkodik, amelynek előoldalán alig kivehető neveket silabizálhat a türelmes utazó. 
A rohamléptekkel közeledő alkonyat miatt aznapra befejezettnek 

Ómosnica, emlékmű az ortodox templomnál. Miski fotó

nyilvánítottam a fényképezést. 
De hátra volt még a feketeleves: nem úszhattam meg a nomád szálláskeresés általában időigényes procedúráját. Természetesen a kocsimban akartam aludni, mint minden esetben, amikor messze kerültem az otthonomtól. Mivel szinte napkeltekor szoktam elkezdeni az alkonyatig tartó fotózást, sosem tudhatom előre, estére hol fogy ki alólam az út. Ezért aztán sosem foglalok előre szállást, hiszen hiába követem az előre eltervezett útvonalat, nem tudhatom előre, hogy aznap mekkora távot futok be a

Újmosnica, magyar emlékmű. Miski fotó

rendelkezésre álló idő alatt, s hol ér az este. 
A térképem harmadrangú, de autóval járható utat jelzett Sebed irányába. Nevezett falu mögött másnapi első úti célom, a magyar többségű Végvár készült az éjszakára.
Csakhogy a kezdetben gond nélkül használható utat rövidesen mély, vízzel telt árkok szabdalták át, s ezek olyan mélyek voltak, hogy a nem terepjárónak készült autómmal lehetetlen volt átvergődni rajtuk. Még csak az hiányzott volna, hogy távol a lakott helyektől tengelyig ragadjak a sárba!
Csaknem vaksötét lett, mire alternatív 

Csák, első világháborús emlékmű. Miski fotó

földutakon bolyongva ráleltem arra a kukoricatáblák közt rejtőző füves völgyteknőre, ahol, gondoltam én, már csak a böglyökkel és a szúnyogokkal kell lejátszanom a szokásos meccset, egyéb problémával nem kell szembesülnöm. Az asszonypajtással még megejtettünk egy rövid telefonos csevejt, aztán a hátradöntött vezetőülésben kényelembe helyeztem magam. Azért a kocsi szűk belseje nem egy Ritz szálló, de szavam nem lehet, előre tudtam, mi vár rám. 
Alig aludtam el, a félreeső helyet harsány zúgás és irtózatos fényár töltötte be: az addig csendes estében egy irdatlan méretű kombájn döcögött el előttem.

Csák, első világháborús emlékmű. Miski fotó

 
Ahol egy van, ott lehet több is, gondoltam, s elébe menve a későbbi bonyodalmaknak, sürgősen másik pihenőhely után néztem. Már egészen közel jártam az esti fényektől csillogó Végvárhoz (a családi házak ablakain kiszűrődő fények láttán erős honvágy lett úrrá rajtam), amikor alkalmas helyre találtam. 
A kocsiban töltött első éjszakáról jót vagy semmit. Akkor inkább semmit.
Utazásom első napján 602 kilométert tettem meg. 



Az Erdély-Siebenbürgen-Ardeal című blog a soron következő bejegyzéssel folytatódik!