2016. július 14. csütörtök (harmadik nap/harmadik rész) folytatás

Tordosról egy másik út igénybevételével visszajutottam a 7-es főútra, amiről az ellenkező oldalon szinte azonnal fordulhattam le, hogy Tormáson és Martinesden keresztül elérjem Lozsádot (1910: 477 magyar, 367 román, 1 német). A falu református temploma meglepően eldugott

Lozsád, református templom. Miski fotó

 helyen állt. Oly annyira, hogy a központot jelentő kocsma teraszán ácsorgó fiatalemberektől kellett megtudakolnom, merre keressem? Mivel a húszévesforma emberek nem reagáltak a magyarul feltett kérdésre, újból nekifutottam, s most már tört románsággal érdeklődtem a reformata biserica holléte felől. A templom ugyanis a nevezett műintézmény közeléből sem látszott. Egyikük lusta mozdulattal lendített karral mutatta az irányt, de még akkor sem szólt senki. Mint egy rossz spagetti westernben. Megvontam a vállam, s a kocsival irányba álltam. A távoli, magas dombtetőn ülő templomhoz egy tengelytörő, összevissza kanyargó, egy idő után meredeken felfelé tartó, durva kőzettel felszórt földút vezetett. A hívők egykori magas lélekszáma (ki tudja, ma hányan vannak?) indokolttá tette a nagyméretű templomot, amelynek alma- és szilvafákkal telepített, térdig érő fűtől zöldellő környékén olyan csend honolt, hogy az alkalmi légyzúgás kimondottan frissítően hatott. Percekkel később a nagy hátsó üvegablakokon keresztül bekukkanthattam a templom világos belsejébe,

Lozsád, református templom. Miski fotó

ahol rendezett padsorokra, mikrofonnal felszerelt, hímzett vászonnal takart szószékre, és csinos vázákba dugott, frissen vágott virágokra láttam rá. Az ablak alatti párkányról megnyugodva huppantam vissza a puha földre, merthogy a jelek szerint Lozsádon nagyjából rendben mennek a dolgok. De a kocsmai fiatalok furcsa viselkedését akkor sem értettem. 
A 7-es főút deréktájt szeli át Szászvárost, amin megállás nélkül áthajtottam. A kocsiból ugyan láttam a fiatornyos, szép nagy evangélikus templomot, és elhúztam néhány régi, impozáns épület mellett, de, mint korábban említettem, úgy általában nem kedvelem a városokat. 
Pár kilométerrel odébb már indexelhettem jobbra, hogy letérjek a valamikor jelentős számú német lakossággal bíró Romoszra (1910: 1388 román, 238 német, 13 magyar, 27 egyéb). 

Romosz, szász evangélikus templom. Miski fotó

  A szászok 1910-es létszámához mérten túlméretezett evangélikus templom azt sejteti, hogy a imádságos ház építése idején (vagyis 1910 előtt néhány évszázaddal) sokkal több német (szász) élt itt. Sőt akkoriban alighanem ők alkották a többséget, s a románok a kisebbséget. A falu központjában magasodó domb tetejére települt templomhoz egy fáradalmasan meredek, hosszú lépcsősor vezetett. Magam csodálkoztam leginkább, de a lentről nézve végtelennek látszó lépcsősort szinte egyhuzamban, pihenés nélkül, könnyedén másztam meg. A platóra felérve kiderült, hogy még mindig csak a két ember magasságú kőfallal körülvett templom, s a közelében fekvő sírkert bejáratánál állok. A tömör kőfalba épített vastag fakaput szerencsére nem zárták kulcsra, így simán bejutottam a kertbe, s mivel a torony alján nyíló templomajtót ugyancsak kilincsre csukták, gond nélkül bent voltam a templomban. A puritán belsőből mindjárt látszott, hogy evangélikus templomban járok. Az általános szürkeségbe, kopárságba csak az oltár két kisebb festménye, 

Romosz, szász evangélikus templom. Miski fotó

illetve az Isten tudja, kiféle-miféle szenteket ábrázoló két gipszszobor vitt némi színt. Meg talán a szószék megkopott festésű koronája. Nem tudom, mikor szólalhatott meg utoljára a hátsó karzaton helyet kapott orgona, mikor énekeltek itt német nyelven zsoltárokat? Felcsillant a szemem, amikor megpillantottam a szószék melletti falszakaszba süllyesztett márványtáblát, rajta a két világháború itteni szász áldozatainak névsorával. 
Kijutva ismét a friss levegőre, körbenéztem a négyméteres védőfal által határolt, talán húsz-huszonöt sírt magába foglaló kis temetőben. A német nyelven megírt kőlapokon persze csupa német név szerepelt. Egy koszorúkkal borított friss sírhantot is láttam: mostanában tehát eggyel csökkent a helyi szászok létszáma. 
Visszatérve a hosszú lépcsősor alján leparkolt kocsimhoz,egy járdán ballagó idős szász

Romosz, szász evangélikus templom. Miski fotó

asszonyság köszönt rám, s én, a csekély német nyelvtudásomat kamatoztatva, vissza. Kézjelek, s pár közismert német kifejezés használata révén rövid "társalgásba" bonyolódtunk. Ebből megtudtam, hogy Romosznak már csak öt szász nemzetiségű lakosa van, mind az ő családjából való, s mindegyik nő. Ő a legidősebb, aztán korban a lánya következik, végül a három unokája - mondta egy furcsa, bánatos grimasz kíséretében. Az egyik lányunokája most készül férjhez menni egy távoli településen élő románhoz. Fejben gyorsan utánaszámoltam: néhány év elteltével minden bizonnyal a néni lánya marad utolsó szásznak. Hiszen a törékeny testalkatú, s valószínűleg beteg öregasszony bármikor meghalhat, a felcseperedő lányokat elviszik a háztól, s valószínűleg a faluból is, tehát a néni lányának halálával írmagja sem marad a

Romosz, szász evangélikus templom. Miski fotó

romoszi németeknek. Elköszöntem a fejkendős öregasszonytól, pedig vigasztalásul legszívesebben a keblemre öleltem volna azért, amit idős korára meg kellett érnie. De mennem kellett tovább, mert harminc kilométerrel keletebbre Alvinc várt rám. 
Az A1-es sztráda megépülésével sokat javultak az erdélyi közlekedési viszonyok, amiből annyit profitáltam, hogy a forgalmas autópálya révén tehermentesített régi 7-es főúton (miközben a régi közigazgatási beosztás szerinti Hunyadból átértem Alsó-Fehér vármegyébe) viszonylag hamar elértem a városka, de legalább nagy falu méretű Alvincet (1910: 3137 román, 767 magyar, 43 német, 14 szlovák, 231 egyéb - főleg cigányok). A '80-as évekbeli erdélyi csavargásai során egyszer már itt is megfordultam.

Romosz, a szászok háborús emléktáblája. Miski fotó

Most elsőként a római katolikus templomot fényképeztem, ahonnan a Maros-híd közelében látható Martinuzzi-kastély romjaihoz igyekeztem. Hát, ránézésre jóval kevesebbet találtam belőlük, mint amennyi 30 évvel ezelőtt volt, ráadásul akkoriban nem volt meg a látogatókat a veszélyesen omladozó falaktól távol tartó, tiltó táblákkal dekorált kerítés, ami most utamat állta. Nem volt választásom, be kellett érnem a távolról, húsz-harminc méterről készített felvételekkel. 
Innen egy perc alatt elértem Alvinc számomra legkedvesebb építményét, a régi református templomot. A másfél ember magasságú kőfallal közrefogott nagyméretű egyházi építmény régóta nem funkcionál, már harminc évvel ezelőtt is le- és bezártan találtam rá. Pedig 1910-ben még 767 magyar anyanyelvű ember lakta Alvincet, ezek közül 329 római katolikus, 314 református, 123 zsidó (izraelita) vallású volt.

Alvinc, római katolikus templom. Miski fotó

Mindenesetre furcsa, hogy amíg a római katolikusok temploma manapság is "üzemel", addig a reformátusok sokkal szebb és nagyobb épülete évtizedek óta kihasználatlan. 
Egyébként hasonló helyzet állt elő a Maros túlsó partján fekvő, közigazgatásilag Alvinchez tartozó Borbereken is: az ottani református templom szintén rég nyugdíjba vonult, s bár a falai meglepően jól bírják az Idő nyomását (és a Maros időnkénti kiáradásait), a hajórész tetőzete régen beomlott. 
Borbereki rövid látogatásom befejeztével a Maros-hídon visszatértem a tulajdonképpeni Alvincre, s a központi tér parkolójában leállított autóban, kései ebéd gyanánt, épp bontani készültem az egyik itthonról vitt nagyobb babkonzervet, amikor kegyetlen vihar csapott le a térségre. Nem mondom, hogy minden előzmény nélkül,

Alvinc, Martinuzzi-kastély. Miski fotó

    teljesen váratlanul tört ki, hiszen körülbelül félórával Alvincre érkezésem után már vastag fekete felhők takarták az eget, s az egyre szaporodó villámlásokat mind közelebbről hangzó mennydörgések követték. Mindeközben fojtó hőség telepedett a saját levében főlő tájra, míg az ijesztő szélzúgással kezdődő vihar tíz perc alatt ki nem söpörte a meleget, a helyére olyan hűvös, mondhatni hideg levegőt zúdítva, hogy özönvízszerű esőzés ide vagy oda, hátraszaladtam a csomagtartóhoz, hogy magamhoz vegyem a megfázástól védő dzsekimet. Néha perceken keresztül nem láttam ki a szélvédőn, amit úgy vert a kiszámíthatatlan erejű és irányú széllökésektől ide-odacsapódó eső, mintha vastag slagból locsolták volna.

Alvinc, református templom. Miski fotó

 A forgalom megállt, az emberek eltűntek az utcákról. Amikor leparkoltam a kocsival, a mellettem lévő parkolóhelyen egy kempingszéken ücsörgő dinnyeárus cigány asszony legyezgette magát. Az előtte lévő kis asztalon egy mintadarabnak kitett csíkos dinnye kellette magát, az asztal felett a Nap hevétől védő, színes ernyő feszült, a többi dinnye kupacban állt a szék lábánál. Fél perccel a vihar kitörése után a méretes ernyőt világgá repítette a szél, a lesúlyozott tartószár kopár zászlórúdként meredt az égre, a könnyű kempingszék nagyokat bucskázva eltűnt a park őrülten hajlongó bokrai között. A mintadinnye ide-odaimbolyogva, de tartotta magát az asztalon, a dühöngő vihar megújuló csapásait egyedül a gúlába rakott dinnyék állták rendületlenül. Félórával később

Alvinc, református templom. Miski fotó

egycsapásra elállt a szél, megszűnt az eső, további öt perc múltán pedig, ha a korábbinál jóval fagyosabban is, de kisütött a Nap. A levegő hőmérséklete azonban nagyjából húsz fokot zuhant, s most jó, ha tizenöt-tizennyolc Celsius lehetett. A mögöttem elhúzó főutcán újból megindult a forgalom, maguk előtt fázósan összefont karokkal előkerültek a menedéket keresett emberek, miként a dinnyeárus asszony is, hóna alatt a ki tudja, hol megtalált, csúnyán megtépázott napernyővel. 
Én is útnak eredtem, de a hőmérséklet nagyfokú visszaesése miatt a hat kilométerre fekvő Lámkerékig bekapcsolt fűtés mellett vezettem!
A hajdani Szeben vármegyéhez tartozó Lámkerék (1910: 1518 román, 11 magyar) ma már Szászsebes északi részének számít. Mire áthaladtam a városon, merthogy itt elve nem akartam megállni, a kora alkonyi árnyak már ott lopakodtak a házfalak tövében.

Alvinc, református templom. Miski fotó

Utam következő állomása a Szászsebestől délre fekvő, korábban német (szász) többségű, mára csaknem egészen elrománosodott Péterfalva (1910: 1416 német, 802 román, 87 magyar, 1 szlovák, 1 horvát, 13 egyéb) volt. Itt a szászok régi evangélikus templomából mementónak megmaradt tornyot szerettem volna megörökíteni (a településnek van egy későbbi, működő evangélikus temploma is), ám midőn a Sebes folyó hídján átérve megláttam a magasba törő, tetőtől talpig fényesen zöldellő repkénnyel befutott épületmaradványt, beláttam, ennek semmi értelme nem lenne. A repkény mindent eltakart. Különben is, a torony egy kőfallal kerített temető közepén állt, a fal külső oldalához pedig kizárólag cigányok által lakott, romos házak tapadtak. Erre végképp nem számítottam. A teljesen lelakott földszintes házak előtt húzódó utcán, amely egyben a temető bejárata

Borberek, református templom. Miski fotó

felé vezető út is volt, többé-kevésbé   felöltözött purdék rúgták a labdákat, kerekeztek nyikorgó, rozzant bicikliken. Emitt fiatal cigány lányok sétáltak kart karba öltve, s vetettek felém kétes értékű, mindenesetre érdeklődő pillantásokat, amott a járda szélén ücsörgő, gyanakvó tekintetű férfiak figyelték a kocsim mozgását. Na, ne! Itt biztosan nem hagyhattam magára a Renault-t, és én is szerettem volna egyben hazaérni Pestre. Úgyhogy a torony fotózása részben önvédelmi okból kimaradt, ehelyett inkább visszatértem Péterfalvának a Sebes folyócskán inneni, terjedelmesebb részére, ahol a bazilika méretű ortodox templom kertjében leltem rá az újabb időkben készült román világháborús emlékműre. Mivel a magas, kovácsoltvas kertkaput korábban bezárták, jó messziről, ráadásul alkonyi fényviszonyok mellett fotóztam az objektumot. A felvételek, ahogy az várható volt, nem sikerültek, így aztán nem kerülnek publikálásra. 
Aznap már csak az éjszakai szálláshelyemről kellett gondoskodnom, a lényegi tevékenységet befejezettnek nyilvánítottam. Lóhalálában hajtottam át megint Szászsebesen, ahol rátértem az innentől 

Borberek, református templom. Miski fotó

  1-7-es jelzésű, Nagyszeben felé tartó főútra, amelyről nemsokára Kelnek irányába letértem. Másnap reggel Kelnek fotózásával akartam indítani a napot. Két kilométerrel túlmenve a falun, a fölötte húzódó erdőség szélén, a szebenrécsei út kanyarjában, egy rejtett ösvényen végre nyugalmas helyet találtam. Egy gyors esti telefonálás az asszonnyal, egy levezetésképp elszívott szivarka, aztán jöhetett az "Alvás" fedőnevű éjszakai szenvedés. 
Aznap 433 kilométert autóztam.     


Az Erdély-Siebenbürgen-Ardeal blog a következő bejegyzéssel folytatódik!