2016. július 14. csütörtök (harmadik nap/második rész)  folytatás

Őraljaboldogfalva, református templom. Miski fotó

A Zeykfalvától Hátszegig tartó 16 kilométeres út a legkiválóbbak közé tartozik, s nem csak itteni, hanem európai viszonylatban is. Nem csoda, hogy hamar lent voltam a városban, ahol első utam a benzinkúthoz vezetett. Ismét teletankoltam a kocsit, ami 26 liter benzin felvételét, és 127 lej kiadást jelentett. Hátszeg megismerésére nem akartam időt vesztegetni, de amíg a Petrozsény felé vezető utat keresgéltem, elsuhantam az itteni református templom mellett, amelynek kertjében, a toronyalji bejárat előtt, tucatnyi, ünneplőbe öltözött férfi és nő beszélgetett. Nem tudom, odabent miféle ünnepség zajlott, vagy mire vártak, mindenesetre a szívemnek jólesett a látványuk.

Őraljaboldogfalva, református templom. Miski fotó

   
Hátszeghez közel, úgyszólván kőhajításnyi távolságra, maximum két kilométerre fekszik a hosszú, de gyönyörű nevű Őraljaboldogfalva (1910: 365 román, 183 magyar, 28 német, 5 rutén, 1 szlovák, 1 szerb, 107 egyéb - főleg olaszok). Látva a főút menti kisebb domb tetejét koronázó, magas tornyú, terjedelmes védőfallal kerített templomot, nem igazán értettem, hogy a helybéli 183 református magyarnak mi szüksége lehetett ekkora épületre? A félreértés elkerülése végett: magyarként nagyon örülök, és büszke vagyok a Hátszegi-medence eme falvának messze földön ismert egyházi létesítményére. Pusztán az arányok miatt furcsállom, hogy annyi embernek ekkora temploma volt. Az egyetlen ésszerű magyarázat az lehet, hogy nemcsak Őraljaboldogfalva magyarsága, hanem a

Őraljaboldogfalva, református templom. Miski fotó

környező, többnyire román dominanciájú, önálló magyar templommal nem rendelkező települések magyarjainak is itt celebráltak misét, ebben a templomban nyújtottak vallási/lelki segélyszolgálatot.
A templomajtó itt is nyitva állt, szabadon bemehettem. Ezt eleinte felelőtlenségnek tartottam, hiszen ebben a tolvaj világban úgyszólván mindennek lába kél, ami nincs lebetonozva. Aztán megláttam a főút túloldalán, átellenben álló lelkészi házat, s biztos voltam benne, hogy onnan, talán csak szabad szemmel, talán térfigyelő kamera által, de minden betérőnek kiemelt figyelmet szentelnek. 
A templom belsejének legszembetűnőbb részét a szinte minden falrészt elfoglaló, minden négyzetmétert befedő freskók vagy szekkók jelentették. Minden irányból vöröses színű

Őraljaboldogfalva, református templom. Miski fotó

festékkel megörökített glóriás szentek és ártatlan arcú angyalok néztek rám, olykor valami mozgalmasabb jelenetre villant a tekintetem. Ám mivel a vallások világában nem vagyok otthon, képtelen voltam okulni a zord tekintetek részemről dekódolhatatlan üzeneteiből, s nem akartam megváltozni az egyes jelenetek számomra amúgy is érdektelen tanulságaitól. Noha, amúgy, református volnék. Úgy jöttem hát ki a templomból, ahogy tíz perccel korábban bementem: többé-kevésbé hitetlen, ám a maga módján becsületes, jószívű, leginkább a sorsban és a részleges halandóságban hívő halandóként. 
A 66-os úton tovább menve, 18 kilométer megtétele után beestem az egykori járási székhelyre, Pujra (1910: 676 román, 379 magyar, 50 német, 7 rutén, 6 horvát, 1 szlovák, 1 szerb, 45 egyéb - főleg olaszok).

Puj, római katolikus templom. Miski fotó

A heves délelőtti napsütésben először a települést átszelő főút melletti telken látható magányos, de viszonylag jó állapotú római katolikus templomot fotóztam, ezt követően pedig átballagtam a 300 méterrel odébb álló református épülethez. Ez jóval elhagyatottabbnak tűnt az előző templomnál, a kertkaputól az alacsony torony aljában nyíló bejáratig húzódó távolságon térdig érő, érintetlen gaz burjánzott. Megerőltettem a fantáziámat, de így is nehéz volt magam elé képzelni az 1910-ben itt élő 379 magyart, amint vasárnap reggel egy részük a római katolikus, más részük a református templom felé veszi az irányt, a lehetőségekhez képest a legjobb ruhájukban. 
Pujról vissza, Hátszeg felé indultam, de néhány kilométernyi vezetés után már fordultam le a főútról, 

Puj, református templom. Miski fotó

meglátogatni Fehérvíz (1910: 385 román, 28 magyar, 1 német) települést. A falu belterületén kialakított temetőben álló, csonka tornyú, igen réginek látszó református templom maradványai arról árulkodnak, hogy jóval korábban viszonylag sok hívője volt az egyháznak, jelentős hitélet lehetett Fehérvízen, de 1910-re úgyszólván elfogytak a hívők, s ennek az lett a következménye, amit magam előtt láttam. Kérdés, ha Trianon után csaknem száz évvel a maradék magyarságnak ennyi romtemploma van Erdélyben, mennyi lesz további ötven esztendő múlva a létszámában nagy valószínűséggel még inkább megfogyatkozó véreimnek? Jól van az, hogy a természet rövidre szabja az ember életét. Így is rengeteg keserűség fér el benne, némelyeket épp ez tesz idő előtt sírba.

Fehérvíz, református templomrom. Miski fotó

 
A szent romok fotózását követően megkerestem az itteni román világháborús emlékművet, és megörökítettem azt is. 
Fehérvízről a szomszédos Macesden át Felsőszálláspatakra (1910: 1090 román, 56 magyar, 7 német) igyekeztem. Itt a falu északi szélén hagytak maguk után tárgyi nyomot a régi hunyadi magyarok, méghozzá a romjaiban is érdekes látványt nyújtó Kenderesi vár képében. Vár és vár között már a középkorban is jelentős különbségek voltak. Az itteni a kisebb méretűek közé tartozott, de a habarccsal összefogott, nagyobb (ökölnyi és tányérméretű) lapos kövekből emelt masszív, vastag falak, valamint az eléggé magas kaputorony egy jól védhető, egy kevésbé heves ostromot eséllyel kivédő erődítményt

Fehérvíz, a református templom kőtáblája. Miski fotó

sejtettek.
A falu másik nevezetességét, az úgynevezett Jobbágy templomot (vagy Jobbágyok templomát), bár útba esett, lustaságból nem fotóztam le. Különben is, amilyen felpörgött, izgatott lelkiállapotban voltam (ez minden jelentősebb utazásomat, indulástól érkezésig végigkíséri), úgy éreztem, minél előbb utam következő tervezett helyszínén, Szentpéterfalván kell lennem. Hát, a nagy kapkodás, meg a magyarországi térképkészítők trehánysága alaposan kitolt velem. A kihajtható papírtérképem ugyanis autóval járható, amolyan másodrangú utat jelzett Malajesden, Nuksorán, Ohábasibiselen és Sibiselen át, ám a sorban második falunál, Nuksorán, egyszerűen elfogyott az út. Nemcsak hogy aszfalt, de földút sem vezetett

Fehérvíz, román hősi emlékmű. Miski fotó

tovább a kívánt irányba. Nuksoráról ugyan vezetett ki két, porral kevert murvaút, ám ezek egyike, miután áthaladt egy mély szurdok felett szédítő magasságban feszülő keskeny hídon, beleveszett a félelmetesen vad Szörényi-havasokba, a másik pedig csak egy kilométer hosszú volt, s elenyészett a falu melletti szőlőültetvények tőkéi között. Miután az összes továbbjutási lehetőséget kimerítve egy rakás időt elvesztegettem, kénytelen voltam visszatérni Felsőszálláspatakra, onnan elkocsikázni Őraljaboldogfalvára, és a pár órával korábban meglátogatott templommal szemközt kezdődő úton eljutni Szentpéterfalvára (1910: 577 román, 14 magyar, 7 egyéb). 
Ennek is olyan, torony nélkül épült temploma van, amit évszázadokkal ezelőtt a magyarok építettek és használtak,

Felsőszálláspatak, Kenderesi vár. Miski fotó

de ma már a román ortodox egyház birtokolja. Nem csoda, hiszen 1910-ben már csak 14 magyar élt itt, őket pedig, mint a történelem tehetetlen őszi faleveleit, elfújta az asszimiláció kíméletlen szele. 
A faluval északon összenőtt Szacsal (1910: 423 román, 11 magyar, 3 német) legfőbb látványossága a maradék Nopcsa-kastély lenne, ám a szocialista időkben mezőgazdasági központként használt épület köré olyan szorosan odaépítették az egyemeletes munkásházakat, hogy miattuk lehetetlen jó képet készíteni az egykori főúri portáról. 
A mai Nalácvád (1910: 212 román, 45 magyar, 1 német, 7 egyéb) a régebbi időkben két önálló falu, Nalác és Vád volt, ezek egyesítésével jött létre a még összevont állapotban sem nagy terjedelmű település.

Felsőszálláspatak, Kenderesi vár. Miski fotó

 A XIX. század második felében Teleki György és felesége, malomvízi Kendeffy Ilona itt építtette fel azt a nagyméretű, többnyire kétszintes, de három háromszintes toronnyal kiegészített épületegyüttest, amit hivatalosan Naláczy-Fáy-kastélynak neveznek. A mára reménytelenül leromlott állapotú kastély még a XX. század elején is a környék első számú építészeti nevezetességének számított, körülötte méltán híres arborétum terült el. A hajdani pompából mára a kívül-belül csúnyán lelakott, végső pusztulásra váró épület, és a felismerhetetlenül elgazosodott, szívszorítóan elvadult egykori park maradt fent.

Szentpéterfalva, ortodox templom. Miski fotó

 
A második világháború után a románok tüdőszanatóriumot csináltak az emiatt több helyen átalakított épületből. A szanatóriumi periódus után napköziotthon költözött a falak közé, de idővel ez is megszűnt. A rendszerváltáskor (1990 körül) a kastélyt senki sem igényelte vissza, ezért 2004-ben a felügyeleti jog a helyi önkormányzatra szállt. A jobb sorsra érdemes épületegyüttesnek ekkor fellegzett be végleg. 
Fényképezőgéppel a kezemben bejártam a napfényben szomorkodó park, és a régi szép időkről álmodó kastély hátsó traktusát, benéztem a tárva-nyitva álló, üresen kongó épületbe, ahonnan már az előtérből az emeletre vezető széles márványlépcsősort is kilopták.

Nalácvád, a Naláczy-Fáy-kastély. Miski fotó

 
A látottaktól nem lettem jobb kedvű, de mielőtt hatalmába kerített volna az eltelt két és fél nap alatt többször megkísértett, mélabúba csomagolt düh és elkeseredés, visszaugrottam az árnyas bokrok közt várakozó kocsiba, és Rea, Totesd valamint Hacazsel érintésével Demsusra (1910: 820 román, 41 magyar, 1 német, 4 egyéb) siettem. Az erdélyi magyarság és románság történelmével behatóbban foglalkozók számára ismerősen csengő Demsus kevésbé felkapott nevezetessége a főutcai buszmegálló mögött kezdődő kisebb park végében gubbasztó, földszintes Nopcsa-udvarház, amely megannyi régi erdélyi épülethez hasonlóan a haláltusáját vívja. A szimmetrikus elrendezésű kúria ahhoz még eléggé egyben van, hogy érdemes legyen néhány emlékképet

Nalácvád, Naláczy-Fáy-kastély. Miski fotó

          készíteni róla, viszont láthatóan nincs esély a felépülésére. 
A másik látványosságot nyilván többen ismerik, ez pedig a faragott, régi római kövek felhasználásával a XIII. században épült román ortodox templom, a Szent Miklós-templom. 
1556 után a református vallású nemesek (ezek szerint akkortájt még szép számban éltek itt magyarok) és az ortodoxok közösen használták a templomot, a hozzátartozó szántót felesben művelték. Az akkori két harangtoronyból mára csak az egyik maradt fent. A helyi református egyház még a XX. század elején is működött, ám a hívők számának rohamos fogyatkozása az ortodoxok kezére játszotta az épületet. 

Demsus, Nopcsa-udvarház. Miski fotó

Sajnálatos módon úgy tűnik, a három kilométerrel délebbre fekvő Nagypestény (1910: 555 román, 126 magyar, 3 német) magyarsága is megadta magát a semmiféle gyengeséget nem díjazó Idő kegyetlen ítéletének. Még azt sem lehet mondani, hogy kevesen lettek volna, hiszen nagyjából a lakosság ötödét tették ki. A mai maradék magyarság (már ha egyáltalán van ilyen) csinos, kedves összhatású templomot örökölt az ősöktől. A felül famellvédes erkéllyel körbefuttatott torony ugyan parányit hangsúlyosabb a kelleténél, de így is jó. A csendes templomkertben egy szikár, mosolygós szemű öreg román kaszálta tempósan a füvet. Mozdulatait évszázadok beidegződése irányította: a kasza előbb oldalra lendült, majd szélesen suhintott, az öreg előrelépett. Lendít, suhint, előrelép. 

Demsus, ortodox templom. Miski fotó

Egy szót sem tudott magyarul, de kézmozdulatokkal jelezte, arrébb megy, ha netán útban lenne, mire én ugyanígy megértettem vele, hogy nyugodtan folytassa a munkáját, nem zavar a fotózásban. 
Néhány kilométerrel és faluval odébb Malomvízre (1910: 938 román, 48 magyar, 20 német, 1 szlovák, 79 egyéb - főleg olaszok) értem. A Retyezát-hegység északi lábánál fekvő falu a fénykorában nagy terjedelmű, napjainkra egészen leromlott, használhatatlan Kendeffy-kastélyról ismert. Az ilyenek láttán olykor belém hasít a lehetetlen utáni vágyakozás: bárcsak visszamehetnék az időben, mondjuk csak egy órára, abba a korba, amikor ez a kastély még élt, amikor nagy sürgés-forgás előzte meg az esedékes bálokat, úri összejöveteleket, lakomákat, torokat. De

Nagypestény, református templom. Miski fotó

nemcsak a kastély, a falu életére is kíváncsi lennék. A feltűnés kerülése érdekében korabeli ruházatot viselnék, s talán valami látszattevékenységet folytatnék egy terjedelmes fa árnyékában, miközben figyelném a jövő-menő embereket, aztán, ha lehetőség adódna (s persze, ha egy nyelvet beszélnénk), néhány mondat erejéig szóba elegyednék velük. Na jó, a pihentető álmodozás után vissza a testet-lelket őrlő szikár jelenbe!
A romkastély körbesétálásával és fényképezésével befejezettnek nyilvánítottam a hajdani Hunyad vármegye déli részének bejárását. Azzal a tudattal zuhantam vissza a tűzforró kocsiba, hogy most majd jó ideig nem kell megállnom, hiszen a következő úti cél, a Hátszegen,

Malomvíz, a Kendeffy-kastély részlete. Miski fotó

                  Pusztakalánon és Piskin való áthaladással elérendő Tordos 56 kilométerre feküdt, közvetlenül a Maros partján. 
Körülbelül egyórányi vezetést követően Tordos (1910: 516 román, 123 magyar, 1 szlovák, 1 egyéb) településen, az ortodox templommal szemközti főtéren találtam magam. 
Három perccel korábban kis híján eltaposott a vonat. Ugyanis ott, ahol a Piskit Szászvárossal összekötő 7-es (E68-as) főútról Tordos felé le kell fordulni, a mellékutat andráskereszttel jelzett vasúti átjáró keresztezi. Ezt a legtöbb helyen (miként itt is) egy Stop feliratú táblával egészítik ki, még inkább hangsúlyozandó a vonatveszélyt. Ritka, ahol működő fénysorompót találni. Ha meg nem is álltam,

Malomvíz, a Kendeffy-kastély részlete. Miski fotó

mindenesetre lassítottam a táblánál, ám a közelben éles kanyart leíró sínpár folytatását sűrű bokorsor takarta, s épp akkor értem a hepehupás átjáróhoz, amikor úgyszólván a semmiből felbukkant a vörös és sárga színben pompázó szerelvény. Szerencsére nem jött túl gyorsan, de egy általam láthatatlan helyre kifüggesztett hangszóróból máris felcsattant egy idegesen remegő női hang, ami románul sürgetett a sínek mielőbbi elhagyására. Mire a vonat az átkelőhöz ért, már tíz méterrel odébb, biztonságos távolságban voltam. Meleg helyzet volt, de azért nem tűzforró. Mindenesetre azóta sem értem, hogyan lehetséges, hogy bár a vasúttársaságnak fénysorompóra nem tellett, hangszóróra, illetve - a jelek szerint - rejtett térfigyelő kamerára futotta? Na, mindegy, az

Tordos, ortodox templom és háborús emlékmű. Miski fotó

eset ma már történelem.
A templom közelében található világháborús obeliszk fotózását hamar letudtam. A szürke kövön alig látszottak a bevésett nevek. Szemet szúrt, hogy az emlékmű lábának támasztott, román nemzetiszínű szalaggal átkötött óriási koszorú mellett volt egy másik is, ám ezt a francia trikolór színeiből összeállított virágberakás díszítette. A jelek szerint a harcban gyáva, ám az árulásban élenjáró románok Trianon okán a mai napig véresre nyalják a történelmi Magyarország feldarabolásában leginkább ludas franciák ülepét.
A főtérről nyíló egyik utca mellett lapos dombhát húzódott, ezen állt a tordosi református magyarok temploma. Bár a jellegtelen külsejű épület rendben volt, sőt, mintha a közelmúltban csinosítottak volna rajta,

Tordos, román világháborús emlékmű. Miski fotó

ordított róla, hogy ritkán használják. 



Az Erdély-Siebenbürgen-Ardeal blog a soron következő bejegyzéssel folytatódik!