2016. július 13. szerda (második nap/első rész)

Végvár, református templom. Miski fotó

Derengő hajnalban ébredtem, s a kocsi feldúlt belsejének rendbetételét követően máris a két kilométerre eső Végvárra (1910: 2659 magyar, 131 német, 72 román, 8 szlovák, 1 szerb, 13 egyéb) igyekeztem. Az egész falu aludt, csak a központban, a fő útelágazásnál, ott ahol három kék tábla mutatta a különféle útirányokat (az egyik Temesvár és Temesberény, a másik Kádár és Krassókevermes, a harmadik Sebed és Fólya felé), ott tapasztaltam némi nyüzsgést, mert a magas református templommal szemközti vásártéren akkor kezdtek kipakolni furgonjaikból az alkalmi zsibárusok.

Végvár, református templom. Miski fotó

 
A világháborús obeliszk a közelben állt, mindjárt a polgármesteri hivatal melletti kis téren, ám a korai időpont elégtelen fényviszonyai egyelőre nem tették lehetővé a fényképezését. Amúgy előre megnéztem magamnak, körbejártam, s láttam, kizárólag magyar nevekkel volt tele. Sajnos nagyon sokkal.
Az egyik árus fickó, kezében tekercs vécépapírral, a világ legtermészetesebb módján guggolt le az obeliszkes tér egyik sűrűbb bokra mellett, és végezte el a dolgát. 

Végvár, református templom. Miski fotó

Még félórát vártam, eközben az egyre érkező árusok mind nagyobb hányadát terítették be a placcnak, s amikor úgy ítéltem, lehet fényképezni, gyorsan túlestem rajta. Az útmutató táblák közül a kilenc kilométerre levő Ötvösd, és a 37 kilométerre fekvő Temesvár felé jelzőt követve elhagytam Végvárt, aminek a határában amolyan, szó szerint mezei repülőtér mellett haladtam el. 
Ötvösdön és a hozzá közeli Törökszákoson csak átutaztam, aztán a főúttól kissé félreeső Temesfalván (1910: 543 román, 389 magyar, 16 német, 2 szlovák, 1 szerb, 68 egyéb - főleg cigányok) kötöttem ki. Itt a frissen felújított ortodox templom előtt találtam egy újabb háborús obeliszket, csak éppen román nevekkel megírtat. 
A tegnap már bejárt, elméletileg egy, gyakorlatilag azonban mégiscsak két (Ó- és Új-) Mosnicán átjutva Temesremeténél értem ki a Temesvár és Lugos között húzódó régi 6-os főútra,

Végvár, a két világháború hősi emlékműve. Miski fotó

 amelytől néhány kilométerrel északra már ott fut a pár éve átadott, A1-es jelzésű, korszerű autópálya. Én azonban zsigerből rühellem a sztrádákat, úgyhogy maradtam az "öreg" 6-oson, amelyen tíz kilométer múlva befutottam az egykor és napjainkban is jelentős településnek, kisvárosnak minősülő Temesrékasra (1910: 1832 német, 1236 magyar, 215 román, 29 horvát, 22 szerb, 17 szlovák, 970 egyéb - főleg sokácok). A magas, messzire látszó római katolikus templom a virágos, gondozott gyepű főtér ékessége. Vörös téglákból és meszelt falszakaszokból álló épülete híven tükrözi vissza a település egykori gazdagságát,

Végvár, hősi emlékmű. Miski fotó

népének igényességét. 
A templomtól kőhajításra található a helyi németek által állított, saját hőseik nevét soroló, cizellált betűkkel megírt fehér obeliszk, amit a rend kedvéért még alacsony kovácsoltvas kerítés is vigyáz. 
A városkát északi irányba fordulva hagytam magam mögött. Néhány száz méterrel odébb a táj arculata megváltozott, mert a szelíd dombokat nagy területen működő, tucatnyi nemes borszőlőt termesztő szőlészet foglalta el. A sima aszfaltút a zöldellő tőkékkel sűrűn beültetett lankák között kanyargott.
Aranyág falu előtt az útról a Sztancsafalvára (1910: 1052 szerb, 898 magyar, 85 német, 19 román, 11 szlovák, 1 egyéb) vezető bekötőút ágazik le. Az erdőháti kistelepülés festői környezetben, szelíd dombok és álmos völgyek között fekszik. Vén házaival, dombra települt szép templomával igen barátságos arculatú falunak látszott. Emlékműve azonban nem volt. Egy kisebb kört tettem a csendes

Végvár, hősi emlékmű. Miski fotó

településen, aztán visszatértem az aranyági útra, Aranyágról pedig tovább hajtottam északra, Újszolcsva felé. 
A falu déli szélén nagyobb mesterséges tó hívja fel magára a figyelmet, az arra hivatott szervek afféle üdülőparadicsomot varázsoltak köré a horgászni és pihenni vágyók számára. A bal kézre eső tavat elhagyva a kerekek alól rövidesen elfogyott az aszfalt, amit murvával felszórt földút váltott. Hármas elágazáshoz értem, amelynek keletre tartó ága a három kilométerre fekvő Mélynádasra vezetett. Mélynádas (1910: 504 román, 176 magyar, 49 német, 11 szerb) egy valaha szebb időket megélt, mára jószerével

Végvár határa. Miski fotó

       
kipusztult falu. Az 1910-es népszámlálás még 740 lelket talált e természeti látnivalókkal megáldott, kies helyen, mára viszont talán fél tucat, leginkább az erre tévedő turisták éjszakai elszállásolására berendezkedett családi ház jelzi a néhai falu helyét. 
És még valami, ami tulajdonképpen engem is idevonzott a távoli Budapestről: a falu romos, de romjaiban is tetszetős ortodox temploma. Mint említettem, a környezet rendkívül festői, s a kopott, viharvert torony, mögötte a tetőzet nélküli, úgyszólván kibelezett templomtest (templomhajó) megmaradt csonkja

Temesfalva, ortodox templom. Miski fotó

már-már giccsbe hajló, drámai összhatást nyújt a fotókon. Gondolom, az idők folyamán több ezren fényképezték, s most jómagam is beálltam a lelkes megörökítők sorába. A maradék templomot ugyan drótkerítéssel fogták közre, amin gyerekjáték átjutni, ha valaki közeli képeket óhajt készíteni. Az igazán sikerült fotókat azonban mégis a kerítésen túlról, úgy húsz-harminc méter távolságból, s a tökéletes szög miatt egy bizonyos pontról lehet készíteni. Ezzel mindössze annyi gondom akadt, hogy attól az ideális ponttól alig tíz méterre kéttucatnyi ló legelte

Temesfalva, ortodox templom és emlékmű. Miski fotó

a harsányan zöldellő füvet, s néha fel-felkapott fejjel nagyokat horkantottak felém, amitől egy idő után kényelmetlenül éreztem magam. Ráadásul sunyin oldalazva egyre közelítettek felém, az ismeretlen szagú idegen felé, ember meg - rajtam kívül - sehol. Jobbnak láttam rövidre fogni a romok szépségén való ámuldozást, és megkönnyebbülten vetettem magam a biztonságot nyújtó kocsim ülésébe. Hogy a ménesnek valóban lehetett valami tisztességtelen szándéka velem, mi sem bizonyítja jobban, minthogy mindjárt visszatértek a nyugodt legelészéshez, és irányt váltva lassan távolodtak tőlem.

Temesrékas, római katolikus templom. Miski fotó

A jó édesanyjukat, ezek vagy felrúgni, vagy megharapni akartak!
Mélynádas amúgy zsákfalu, tehát itteni dolgom végeztével az autót durván dobáló murvás csapáson visszafelé, Újszolcsva felé indultam. Azonban mintegy kétszáz méter megtétele után máris megálltam, mert bal kéz felől, oldalt, egy újabb templomrom bukkant fel a vadon szélén. Romosabb volt az imént látott ortodox templomnál. A belsejében vadul tenyésző bokrok sűrűjétől, és a szentélyét romba döntő, hátulról ránőtt fáktól idefele jövet észre sem vettem, pedig legfeljebb tíz méterre lehetett a tengelytörő úttól.

Temesrékas, német hősi emlékmű. Miski fotó

 A valaha vakolt falak rég levedlették mészruhájukat, a mára csupasszá vált, habarccsal összefogott téglák azonban még tartották magukat, miáltal némi képet nyerhettem a hívőhiánytól kivérzett templom egykori arányosságáról és szépségéről. Nem rendelkezem hivatalos információval, csak logikai úton következtetek: ha a turistalátványossággá avanzsált előző templom egykor az ortodox románoké volt, akkor ennek a másiknak a 176 római katolikus vallású magyar templomának kellett lennie. 
Mielőtt a mesterséges tavas és szőlőültetvényes 

Temesrékas, német emlékmű. Miski fotó

visszaúton elértem volna Temesrékas szélét, egy keletre tartó leágazásra tértem, amin át a szerbek által lakott Temespéteribe (1910: 816 szerb, 70 magyar, 22 román, 8 német, 2 szlovák, 6 egyéb) jutottam. A görögkeleti templom falán megtalált, cirill betűs háborús emléktábla megörökítését követően kiértem a 6-os (E70) főútra, amelyről Nagytopolynál tértem le megint. Az innen északra vezető mellékúton elsőként Agára néztem be, ahol, az előzetes várakozással ellentétben semmi érdekes nem várt, annál nagyobb élményt jelentett viszont a pár kilométerre fekvő Temeshódos (1910: 448 román, 183 magyar, 8 német, 4 szlovák, 3 szerb) meglátogatása.
A Mélynádaséhoz hasonló sorsot megélt, ugyancsak a teljes elnéptelenedés határára ért faluban alig néhány ház áll, amiben egyáltalán laknak. Temeshódoson nincs lakatlan épület, ugyanis az innen elvándoroltak lebontották egykori házaikat, s az elszállított téglákból

Temesrékas, német hősi emlékmű. Miski fotó

 új házat húztak fel maguknak valamely környékbeli népesebb, életképesebb település (Temesrékas, Bálinc, Gizellafalva, Lugos stb.) szélén. Ezek ismeretében érthető, hogy a hosszában széles repedésekkel csúfított, réges-rég lelakatolt ortodox templom alig áll a lábán, s ha egyszer összeroskad, lehet, észre sem veszik azonnal, mivel a sűrűn köré települt, magasra nőtt fák jótékonyan takarják majd a hosszas haláltusa utolsó mozzanatát. Az egykor itt élt 183 római katolikus magyar templomának (ha egyáltalán volt a faluban) semmi nyoma. Béke poraikra, miként béke 

Temesrékas, német világháborús emlékmű. Miski fotó

az eltűnni készülő falura is.
Temeshódos - mint pusztuló emberi közösség - meggyászolása után megint visszajutottam a régi 6-os útra, ahonnan később Kiszető magasságában kanyarodtam ismét északra, ezúttal Gizellafalva megtekintése végett. Gizellafalvának (1910: 1082 német, 354 magyar, 23 szlovák, 20 román, 1 horvát, 2 egyéb) van egy fehérre meszelt, erősen megkopott, ám még így is szemrevaló római katolikus temploma, amit annak idején a németek és a magyarok közösen használtak. Kertjében, a templomtorony előtti területen egyszerű, szürke obeliszk őrzi 

Mélynádas, ortodox romtemplom. Miski fotó

az első világháborúban elesett katonák emlékét. 
A szomszédos Panyó futó megtekintése után, a már-már hagyományosnak mondható koreográfia szerint, visszafurikáztam a 6-os útra, s most Kiskastélynál tértem rá az északra fekvő Szapáryfalvára vezető útra. Jelzem, Kiskastélyon tankolnom kellett, erdélyi utam során először. A durván 35 liternyi 95-ös nafta vételezése körülbelül 170 lejes kiadást jelentett (4,89 lej/liter). Szapáryfalva (1910: 1686 magyar, 45 román, 5 német, 3 szerb, 4 egyéb) a történelmi Magyarország Krassó-Szörény vármegyéjének bégai járásában

Mélynádas, az egykori ortodox templom romja. Miski fotó

feküdt. Hogy manapság milyen a nemzetiségi megoszlása, nem tudom, de a régi adatokból látható, hogy Trianon előtt csaknem színmagyarnak számított. Magyar lakossága református vallású volt. A kívül-belül felújításra szoruló nagytemplom ajtaját nyitva találtam, tehát bementem körülnézni. A falak ugyan hellyel-közzel penésszel lepettek, de a hívők padsorai frissen festve, a szószék és környékének bútorzata horgolt terítőkkel borítva, csinosítva, s ahová lehetett, szorgos női kezek mindenüvé frissen vágott kardvirágot

Mélynádas, görög keleti templomrom. Miski fotó

helyeztek. Az összbenyomás egy igenis élő, aktív gyülekezetről árulkodott, ami, talán mondani sem kell, melegséggel töltötte el az erdélyi magyarság sorsáért évtizedek óta aggódó szívemet. Szapáryfalva tehát köszöni szépen, a lehetőségekhez képest jól van. Maradjon is így.
Bálincon (1910: 760 román, 467 magyar, 111 német, 9 szerb, 3 horvát, 2 szlovák, 2 egyéb) az ortodox templommal szemközt, a főutca túloldalán kialakított sétány mentén áll a két világháború emlékműve, egy ákombákom betűkkel megírt, túlnyomórészt román

Mélynádas, a magyar templom romja. Miski fotó

nevektől hemzsegő obeliszk. Azért hiába írták őket a román helyesírás szabályai szerint, egyik-másik név magyar eredetről árulkodik: Vasile Bot (Both László), Iosif Bot (Both József) stb. 
A Nagybodófalva (1910: 1556 magyar, 10 német, 7 román, 2 horvát, 1 egyéb) központi helyén álló, kakasos csúcsdíszű református templom arról árulkodott, hogy ismét magyar többségű faluba értem. A jó hír az, hogy ahol annak idején ennyire meggyőző magyar fölény volt, ott többnyire napjainkra is maradtak az arányok, vagy legfeljebb kicsit módosultak, mert az elköltözött, vagy asszimilálódott németek helyét románok vették át.

Mélynádas, a római katolikus templom romja. Miski fotó

De a magyar dominancia maradt. 
Széles jókedvemet, kincstári optimizmusomat erősen lelohasztotta az öt kilométerrel odébb található Nőrincse (1910: 476 magyar, 352 román, 11 német) római katolikus templomának látványa. A hatalmas méretű, leromlott állapotában is gyönyörű, bezárt katolikus templom képe balsejtelemmel töltött el. Mintha a nyári verőfény alatt váratlanul egy rémálom kellős közepébe csöppentem volna: az általában mellig érő, s több helyütt még ennél is magasabbra nőtt csalán, ecetfa és tüskés bokrok többnyire áthatolhatatlan

Mélynádas, a magyarok romtemploma. Miski fotó

dzsungelének közepén magányosan omladozó épület látványa szíven ütött. A déli rekkenőben senki sem járt a templom környékén, s bár a falu főutcája a közelben vezet el, félóra alatt egyetlen jármű sem haladt arrafelé. Nem számítva két komótosan kerékpározó, helybélinek látszó férfit. 
Ez a templom egykor mesésen szép lehetett, ennyit megállapítottam a háromnegyed részben épen maradt toronyból, a hajóból, és az említett gaztengertől megközelíthetetlen szentélyből. A masszív támpillérek ugyan tartják az oldalfalakat, de a magas, keskeny ablaküvegek mindegyike betörve, s a tetőzet hetven százaléka ráomlott a régi

Temespéteri, szerb templom. Miski fotó

vasárnapi miséken nyilván zsúfolásig telt padsorokra, és a padlózatra. A torony aljába nyíló templomajtót zárva találtam, de némi taszigálás után engedett, úgyhogy sikerült beljebb kerülnöm. Talpam alatt recsegve ingadozott a harangozó számára ácsolt meredek fa lépcsősor, amin, "köszönhetően" a gyerekkoromban kialakult tériszonyomnak, csak kétemeletnyi magasságig merészkedtem fel. Ott begörcsöltem, képtelen voltam tovább menni. Az alattam tátongó űr láttán megfordulni is alig maradt bátorságom, de erőt merítettem a tudatból, hogy most vagy soha, hiszen aligha jutok el az életben még egyszer ide. Megfordulnom pedig azért kellett,

Temespéteri, szerb hősi emléktábla. Miski fotó

hogy fentről rálássak a beszakadt tető alatti templomrészre, oda, ahova egyébként nem jutottam volna be, mivel a hajóba nyíló ajtó jobban ellenállt az ostromnak, mint a viszonylag könnyen engedő toronykapu. A tetőn támadt széles nyíláson át tehát tisztán ráláttam a barna padsorokra, amelyek hang nélkül sírtak az elmaradt hívők után, a padsorok melletti függőleges rudak tetején keresztbe feszített, az enyhe lenti huzatban meg-megmozduló templomi zászlókra, a falon függő nagy feszületre, s a sarokban alacsonyan gubbasztó szószékre. 
Hogy itt mikor hangzott el utoljára magyar nyelvű ima, s annak hírmondóként hátramaradt foszlánya mikor surrant fel az égre, nem tudhatom. Nem vagyok vallásos ember, mégis, a toronylépcső fordulójában azért imádkoztam, a templom jelene nehogy jövendölés legyen az erdélyi magyarság számára. És úgy általában, a magyarság számára.

Temeshódos, pusztuló ortodox templom. Miski fotó

 
Klicsón és Bégaszederjesen keresztül újfent kijutottam a vezérfonalnak számító 6-os főútra, egyúttal szerencsésen kikerülve Lugost, ahol vélhetően a hátam közepére kívánt délutáni csúcsforgalomba jutottam volna. 
A Béga-patak közelében fekvő Igazfalva (1910: 1925 magyar, 21 szlovák, 20 román, 12 szerb, 11 német) megint egyike azoknak a bánsági példáknak, ha úgy tetszik csodáknak, amik azt sugallják, hogy sok szerencsével és némi isteni gondviseléssel ellenséges környezetben is meg lehet maradni magyarnak, magyar településnek.

Temeshódos, ortodox templom. Miski fotó

 Igazfalva a mindig is fontos kereskedelmi útvonalnak számító 6-os út mellett fekszik. Illetve nem egészen mellett, hanem rajta, mivel nevezett út deréktájon átszeli a települést. Az úthoz közeli, esztétikai vonatkozásban talán nem a legsikerültebb református templom eléggé érdekes látványt nyújt. A busa, otrombán vastag és fölöslegesen magas, négy fiatornyos torony mögött szerény, átlagos méretű templomtest szürkéllik. Ilyen színűre festették. Azonban a tágas, a térség minden négyzetcentiméterét befedő fűtakaró ellenére meghökkentően kopárnak látszó templomkertbe 

Temeshódos, templom ortodox kereszttel. Miski fotó

egy míves faragású székelykapu-szerűségen lehet belépni, a kapu szemöldökfáján bevésett, magyar nyelvű felirat olvasható. A templomba nem jutottam be, pedig az egyedi külső után kíváncsi lettem volna a belső tartalomra. Visszafelé gyalogolva a tűző Nap alatt szikrázó, belül a pokol előszobájaként izzó kocsimhoz, egy középméretű vegyesbolt előtt haladtam el, s hallottam, amint a ki-bejárók mindegyike magyarul köszönt a másiknak, s a bolt előtt beszélgetők is magyar nyelven szóltak egymáshoz. Ennek hatására kezdtem magamhoz térni a nőrincsei orbitális megrázkódtatásból. 
Az öt kilométerre fekvő Facsádon

Temeshódos, omladozó ortodox templom. Miski fotó

az eredeti terv szerint megálltam volna, de a helyszínen meggondoltam magam, s inkább tovább hajtottam, méghozzá jó sokat, mivel legközelebb az 50 kilométerrel odébb található Marosillyén, Bethlen Gábor fejedelem szülőfalujában állítottam le a kocsi motorját. Ehhez előbb át kellett kelnem a Szakamás és Marosillye közötti Maros-hídon, majd parkolóhelyet kellett találnom a Bethlen-kastély (és az ezzel közös parkban álló Bornemissza-kastély) kőkerítésének árnyékában. Miután sikeresen megoldottam az autó elhelyezésének kérdését, besétáltam 

Gizellafalva, római katolikus templom. Miski fotó

a park száz méterrel odébb nyitva talált nagykapuján, s máris ott volt velem szemben a nagyméltóságú fejedelem szülőháza. Érdekes, hogy a korok változásával mennyire más értelmet tudnak nyerni bizonyos, örök érvényűnek elkönyvelt fogalmak. Itt volt ez a hivatalos történelem- és útikönyvekben kastélynak titulált épület, amiről, ha még nem látta a tulajdon szemével, valami piszkosul nagyméretű, flancos, díszes palota jelenik meg az ember lelki szeme előtt. Ezzel szemben áll a tény, hogy manapság már a jómódú budai hegyvidéki körzetekben is nagyobb területű, rafináltabb beosztású "családi házak" sorakoznak a rigófüttyös utcák két oldalán. Ám Bethlen Gábris (a későbbi princeps Transylvaniae)

Gizellafalva, katolikus templom és obeliszk. Miski fotó

születése idején (1580, meghalt 1629) az épület kastély besorolást kapott, persze nem kizárólag a terjedelme okán, inkább az ingatlant birtokló, befolyásos Bethlen família iránti köztisztelet megnyilvánulásaként. A kastély egy egyemeletes, négyszögű építmény, erős, vastag falakkal, az utca felé néző oldalán sok, magyar nemzetiszínű szalaggal ékesített koszorúval. Az emeleti homlokzaton a nagyenyedi református diákok 1900-ban kihelyezett szürke márványtáblája látható, amely a fejedelem születésének, és a gyulafehérvári-nagyenyedi Bethlen kollégium Bethlen Gábor általi

Szapáryfalva, református templom. Miski fotó

megalapításának állít emléket. Az épület fotózása során a külső lépcsősor fordulójából egy 15 éves forma fiú kitartóan kapacitált, mondván, fáradjak beljebb, nézzek körül, a tárlatvezetés ingyenes. Megköszöntem a szíves nógatást, de a múzeumlátogatás alól azzal mentettem ki magam, hogy aznap még hosszú út vár rám, és eléggé szoros az időbeosztásom. (Megjegyzem, az 1980-as évek derekán kétszer is előfordultam Marosillyén, s mindkétszer körbejártam a tárlatot. A fiú erről persze nem tudhatott.) 
A kastélyparkkal csaknem szemközt nyíló

Szapáryfalva, református templom. Miski fotó

 utcában két magyar templom áll egymás közelében. Elől a római katolikus, tőle száz méternyire a református templom. Mindkettő viszonylag régi, s terjedelemre nem túl nagy egyházi épület. Elsőként a római katolikust néztem meg közelebbről. Az ajtaját nyitva találtam, beléptem hát a hűs, néptelen templomba. A nagy csendben hallhattam volna a légy zümmögését, csakhogy még az sem vette a fáradságot, hogy benézzen a szerényen berendezett templomba. Az oltár közelében egy oldalajtón a sekrestyébe léptem (általában itt tartják a miséhez szükséges papi öltözéket, és egyéb vallásos tárgyakat), ahol a valószínűleg a padlásra vezető szűk csigalépcsőn kisebb kegytárgyak: porcelán szentek és báránykák, olcsó gyertyatartók, és egy csonka feszület hívta fel magára a figyelmet. Ez a templom olyan szegény volt, hogy még egérre sem tellett neki, ide csak hozni lehetett, vinni nem. 

Szapáryfalva, református templom. Miski fotó

A kétszáz méterrel odébb található református templom egy drótkerítéssel közrefogott udvaron állt, s ettől az a benyomásom támadt, mintha nem is önálló vallási épület, hanem a mögöttes családi ház templomforma fészere lenne. Az utca felől lefotóztam néhány szögből, s már indultam vissza az autóhoz, amikor egy jókora kutya társaságában megjelenő nő a kerítésen túlról integetett, jelezve, hogy menjek a lánccal, lakattal lezárt kertkapuhoz, mindjárt kinyitja, hogy bemehessek körülnézni a templomban. Mindezt heves mutogatások és kézjelek formájában hozta tudomásomra, mivel hamar rájöttünk, hogy ő nem ért magyarul, s én hasonlóképp románul. Szép, nem? Marosillyén (1910: 735 román, 668 magyar, 31 német, 3 szlovák, 1 rutén, 1 szerb, 1 egyéb) egy magyarul nem beszélő nő a

Szapáryfalva, református templom. Miski fotó

református templom gondnoka. Máskor sem nevettem volna rajta, de Nőrincse drámája után kiváltképp erodálódott a humorérzékem. 
Szerencsétlen református templom! Belül még a katolikusnál is sivárabb képet nyújtott. Talán nyolc padsor volt benne. Az "Áldjátok az Úr nevét!" feliratú, vörös bársonytakaróval borított szószék felett egy magyar körfeliratos, vén szószékkorona jelentette a legértékesebb díszt, a terem ellenkező oldalán meredek falépcső vezetett fel a végtelenül puritán karzatra. Onnan egy másik lépcsősoron a 

Szapáryfalva, református templom. Miski fotó

harangokhoz lehetett jutni. Az egyik padsorhoz az első világháború előtti magyar világból itt maradt, ovális bádogtábla volt támasztva, megfakult szövege szerint: "Marosillyei Hitelszövetkezet, mint az országos Hitelszövetkezet tagja". A pajzsforma lemez közepére, a szöveges rész közé aranyló méhkaptárt, a takarékosság és szorgalom univerzális jelképét festette az ismeretlen címfestő. Ő is hol lehet már? Kézjelekkel igyekeztem kipuhatolni, megvehető-e az avítt, de egy magyar ember számára magas eszmei értékkel bíró cégér, ám a nő a fejét ingatta, s valamiképp a tudtomra hozta, 

hogy az a mostani takarékpénztár tulajdonát képezi. De akkor miért a református templomban tárolják? Na mindegy, a cégért nem vehettem meg, így aztán elbúcsúztam a különben kedves és szívélyes nőtől, és a kutyájától, aki különben egész idő alatt fesztelenül korzózott a templomban.  



Az Erdély-Siebenbürgen-Ardeal blog a soron következő bejegyzéssel folytatódik!                     

2016. július 13. szerda (második nap/második rész)  folytatás

Búcsút intve a fejedelmi településnek, a két faluval s két és fél kilométerrel odébb fekvő Guraszádára (1910: 648 román, 68 magyar, 7 német, 12 egyéb) siettem. Bő harminc évvel

Bálinc, ortodox templom és háborús emlékmű. Miski fotó

korábban itt is megfordultam, s nem felejtettem el a napjainkra egészen elrománosodott települést. Guraszáda azért olyan emlékezetes számomra, mert a déli szélén, épp a falu névtáblája után kezdődő temetőben világszép ortodox templom látható. A keleti és nyugati szélén egy-egy zsindelyes toronnyal záródó egyházi épület olyan esztétikus, építészeti stílus vonatkozásában annyira Erdély szellemiségű, ami a fehér hollónál is ritkább a román templomok körében. A templom, ahogy mondani szokták, fokozatosan nyerte el mai formáját. Legrégebbi része a 13. században terméskőből épült

Bálinc, világháborús emlékmű. Miski fotó

négykaréjos körtemplom, különböző korokban ehhez építették a toldalék épületrészeket. Első itteni látogatásom alkalmával, úgy 1985 körül, sokáig el sem hittem, hogy nem egy valamikori református, mára ortodoxszá lett templommal állok szemközt. Később aztán olvastam róla, s csak akkor hittem el, hogy a románok is tudnak, ha akarnak. 
De nem egyedül a templom ismételt látása vonzott vissza Guraszádára, hanem a temetőként is szolgáló templomkert egy igen régi, 1590-ből (MDXC, ahol a D és a C fordított helyzetben áll) való, felnőtt embernél magasabb kőkeresztje is. Ennek magyar nyelvű felirata harminc évvel ezelőtt még szabad szemmel, tisztán olvasható volt, de mára oly mértékben megkopott, hogy legfeljebb hosszas vizsgálódás után derülne fény a veretes szöveg tartalmára. Még jó, hogy annak idején, amikor Magyarországon álmodni sem mertünk 

Nagybodófalva, református templom. Miski fotó

a digitális fényképezőgépek hamarosan beköszöntő korszakáról, szóval, anno tekercses filmre fotóztam ezt a keresztet, s az előhívott képen jól olvasható az autentikus bevésés. A kereszt korhű szövege így szól: "Voltam tsak egy szegény tisztartónak fia ki szolgált gróf Bethlen Gergely udvorába". E szöveges rész alá kezdetleges formájú koponya és két, keresztbe tett csont lett bevésve, a jelzett mondat felett pedig, nagyjából a sírkő keresztszárainak találkozásánál, növénymintás díszítés által közrefogott A (felül), B (bal szélen), A (jobb szélen) bevésés látható, a három betűt egy közéjük ékelt nagy Y választja el egymástól. Az évszámot jelölő MDXC a függőleges kőszár legtetején, a három lekerekített kereszt

Nagybodófalva, református templom. Miski fotó

végződés között található. 
Guraszádáról visszatértem Marosillyére, de csak átvágtam rajta, s utamat a Maros innenső (jobb) partján folytatva, áthaladtam Marosbrettye és Branyicska falvakon, miközben északra tekintve folyton láttam a készülő autópálya építkezéseit. 
Elhagyva az iparteleppé züllesztett Marosnémetire átvezető hidat, Bezsánnál északra, a viszonylag távoli Brádra, illetve Kristyorra igyekeztem. A Bezsántól Brádig tartó, mintegy 28 kilométeres szakaszon szinte végig, úgyszólván szünetmentesen útépítési munkálatok folytak, amelyek

Nőrincse, római katolikus templom. Miski fotó

nagyon megnehezítették az amúgy is kanyargós úton való közlekedést. A körülményessé vált vezetés sok időt vett el tőlem, illetve mindenkitől, aki ezen a hőségben pácolódó napon erre tévedt. Utazásom első két napja a pokoli hőség jegyében telt, folyamatosan csuromvizes trikóban ültem a volán mögött, a saját magam termelte sótól kimart hátam bepállott az üléstámlába, a farmerem a combomra tapadt, s virgonc izzadságcseppek csiklandozták a lábszáramat. A zoknim saját magam levében úszott, olyan érzést keltve, mintha

Nőrincse, római katolikus templom. Miski fotó

a nap nagy részében lavórnyi meleg vízbe lógatnám a lábam. A lehúzott ablakon a hatékonyabb testhűtés miatt kilógatott karom pecsenyére sült, s hellyel-közzel felhólyagosodott. Mindezeket azért említem, hogy hangsúlyozzam: ilyen körülmények között nagy odafigyeléssel kellett vezetnem, méghozzá balesetmentesen, mert a legkisebb koccanás, ütközés vagy mit tudom én, mi után biztosan engem húztak volna deresre a magyarok iránti gyűlöletet az anyatejjel magukba szívó román hatóságok. Nos, ha valami, a gyötrelmes brádi út alaposan

Nőrincse, római katolikus templom. Miski fotó

próbára tette a türelmemet, tesztelte a tűrőképességemet, a vezetői tudásomat, és a helyzetértékelő képességemet. Büszke vagyok magamra, mivel az összes elvárásnak megfeleltem. 
Hatalmas megkönnyebbülést jelentett, amikor, körülbelül másfél órás kínlódás után, végre Brádra értem, s a jelzőtábla útmutatásának engedelmeskedve keletre, Abrudbánya felé fordulhattam. Végül is, guraszádai indulásom óta ide igyekeztem. Hogy mi okból, arról majd annak idején beszámolok. Most mindenesetre élveztem a Brád és a tőle öt kilométerre eső Kristyor közötti, erdők által borított magas dombok és hegyek közt vezető, kifogástalan állapotú út előnyeit.

Nőrincse, római katolikus templom. Miski fotó

 
Kristyoron (1910: 1523 román, 631 magyar, 75 német, 3 szlovák, 15 egyéb) két dolog miatt álltam meg. Az első világháborús emlékművel nem akadt gondom, ott találtam, ahol az előzetes itthoni kutatásaim szerint lennie kellett: mindjárt a főút mentén, egy átlagos családi ház előtti kis térségen. A talapzatot bazi nagy kék, sárga és piros művirágokból, vagyis a román nemzeti színekből összeállított koszorú borította. Öt perc alatt végeztem a fotózásával. 
A Kristyoron felkeresendő másik tereptárgy megtalálása nem tűnt ennyire egyszerűnek. Elöljáróban tudni kell, hogy az egész környék, tehát Brád, Kristyor, a távolabbi Abrudbánya, Zalatna és még száznál több település az Erdélyi Érchegység területén fekszik. Ezekben a városkákban, falvakban többnyire olyan munkásemberek éltek, akik valamelyik közeli ércbánya mélyén fejtették a kőzetben rejtőző alapanyagot, amit aztán a felszíni

Nőrincse, római katolikus templom. Miski fotó

feldolgozóüzemek valamelyikében piacképes, eladható áruvá olvasztottak, sajtoltak, netán készre öntöttek. A tájegység meghatározó nemzetisége mindig is a román volt, de a bányatevékenység sok más nemzetiségű munkást is idevonzott, a németek, szlovákok, rutének mellett sok magyart. A magyarok, már csak jelentős lélekszámuk okán is, saját templommal, méghozzá református szertartású templommal rendelkeztek. Trianon után a helyi magyarság zöme más vidékekre költözött, oda, ahol nem kellett felszívódniuk, asszimilálódniuk a román

Nőrincse, római katolikus templom. Miski fotó

néptengerben, például a Székelyföldre. Viszont itt hagyták a tömeges elköltözés miatt hívő nélkül maradt templomukat, amely rég az enyészet prédájává lett. A romjai viszont állnak, tudomásom szerint valami temető közelében. Ez a ma is működő temető csakis a románoké lehet, arra viszont könnyű rátalálni. Megkerestem tehát a világháborús emlékműtől pár száz méterre fekvő temetőt, ahonnan már látszott az a kétszáz méterrel odébb emelkedő csonka torony, ami csakis a néhai református templom harangtornya lehetett. A kocsit a templomdomb aljában hagytam, néhány lépcsőfoknyit felballagtam a

Igazfalva, református templom. Miski fotó

berozsdásodott, kétszárnyú vaskapuhoz, ami némi nyikorgás kíséretében meglepően könnyen nyílt. Dombnak felfelé haladva átvágtam egy ma csupa zöld fűvel borított nagyobb térségen, talán itt húzódott egykor a magyarok temetője, és máris ott álltam a beszakadt tetőzetű, ám szilárdan égre szökkenő, habarccsal összefogott terméskövekből rakott, magas torony tövében. A toronyhoz tapadó hajó és szentély már elvadultabb képet mutatott. A hívők által egykor használt, széles oldalajtó, ha sérülten is, de a helyén állt, a régi vasalásokat, szegecseléseket és zsanérokat vékony rozsdapanír lepte, ettől függetlenül minden részlet felismerhető volt. Odabent, a tetőzet nélkül

Igazfalva, református templom. Miski fotó

maradt templomhajóban azonban, ahol egykor a hívő magyar munkások padsorai sorakoztak, növésben lévő ecetfák elképesztő szövevénye uralta a terepet. A fák és bokrok tövénél a beomlott tető mohás gerendái korhadtak, az egymásba érő levelek által keltett félhomályban itt-ott roppanó cserepekre léptem, amiket nem láthattam a sűrű aljnövényzettől. Az ecetfák annyira eluralták az egykori templombelsőt, hogy puszta kézzel kellett ösvényt törnöm köztük, hogy egyáltalán átjussak az öt méterre lévő, párhuzamos falszakaszhoz. Márpedig muszáj volt

Marosillye, Bethlen kastély. Miski fotó

megküzdenem a burjánzó természettel, mivel ott volt a sárgára festett falemezekből összerakott, szétesőben lévő, puritán kis szószék, amit feltétlenül le kellett fotóznom. Az alacsonyan elhelyezkedő szószékre mindössze három lépcsőfok vezetett. A falépcsők ma már használhatatlanok, a test súlyát viselő vízszintes deszkák elkorhadtak, s csak a függőleges támasztó cölöpök állnak még, amelyek közén, mint lapos virágcserépben a föld, szépen megült az évtizedek pora, elkorhadt növényzete, s az oldalfal lehulló vakolata. Hátul, a szentélyben a felső

Marosillye, római katolikus templom. Miski fotó

részükön kerekített ablaküregek néztek vissza rám. A torony irányába fordulva azonban kellemes meglepetés ért, ugyanis itt állt a karzat, amelynek jelentős része, ha végzetesen leromlott állapotban is, de még látható. Megdőlt pozícióban, de megvan a felvezető lépcső, s a karzat padlózata ugyan a múlté, a mellvéd vázszerű ácsolata úgyszólván épen maradt, s hírmondónak maradt egy-egy darab a festetlen mellvédkazettákból is. Kívülről, s főleg hátulról, a szentély felől nézve a valóságosnál épebbnek látszik a templom. Megtettem, ami tőlem tellett,

Marosillye, római katolikus templom. Miski fotó

kívül-belül lefotóztam Isten romos házát, úgyhogy nyugodt lelkiismerettel ülhettem vissza a kocsiba, s ráléphettem a gázra, hogy mielőbb letudjam az Abrudbányáig hátralévő 33 kilométert.
Ezen az útvonalon még nem jártam, így aztán igazán kellemes meglepetést okozott a környező táj vad szépsége, a magas hegyormok és a mély völgyek változatos látványa. Különösen tetszett a Hunyad (a románok ezt valamikor átkeresztelték Vajdahunyadra) és Alsó-Fehér (a románoknál ez Fehér) vármegye határán tekergő, igen meredek Bucsesd-hágó (másképp: Bucsesd-

Marosillye, római katolikus templom. Miski fotó

Vulkán-hágó), ahonnan egész idő alatt rá lehetett látni az irdatlan, 1264 méter magasan tornyosuló Vulkán-csúcsra. Félelmetes látvány. Lejutva a szerpentin aljára, további tíz perc múlva a bányászváros Abrudbányán (1910: 1697 román, 1176 magyar, 34 német, 6 szlovák, 25 egyéb) voltam, ahol a főtéren parkoltam le. Az a bizonyos, 1176 lélekszámú magyarság a római katolikus, református és unitárius templomban gyakorolta hitéletét. A főtér közepén áll a volt református templom, amely mára elveszítette egyházi rendeltetését, mivel oly mértékig hívő nélkül maradt, hogy a

Marosillye, római katolikus templom. Miski fotó

városvezetés a lebontását mérlegelte. Valami politikai, vagy egyéb alku következtében azonban az épület mégis megmaradt, csakhogy áruházzá alakították át. Igen, bármilyen furcsán hangzik, Isten háza, ahonnan, mint a Bibliából tudjuk, Jézus annak idején korbáccsal kergette ki a kufárokat, vagyis a haszonleső kereskedőket, most kufárok, azaz kiskereskedők áruházaként szolgál. És nem szakad le a magas ég! A templom tetejéről lekerült a kakas (vagy a buzogány), a belsejét megfosztották minden szakrális, vallási kötődésű tárgytól, a néhai templomhajó oldalához bazársort toldottak, miáltal az egész épület

Marosillye, római katolikus templom. Miski fotó

 egy templomforma vegyesbolttá alakult. Mit lehet ehhez hozzátenni? Nem kellett volna hagyni, hogy a korábban jobbágyként betelepített románok elszaporodjanak; nem kellett volna kitörnie az első világháborúnak; vagy ha már kitört, nem kellett volna elveszíteni; s ha elveszítettük, nem kellett volna Trianon; s ha mégis bekövetkezett, utána annál több magyar gyereket szülni és felnevelni, miként korábban a románok tették a saját fajtájuk fennmaradása, illetve domináns helyzetbe kerülése érdekében. Ennyi. Egyik

Marosillye, református templom. Miski fotó

követelménynek sem akartunk, illetve tudtunk megfelelni, büntetésként itt a fájdalmas és megalázó következmény. 
Az unitárius templom sem járt jobban, bár egyelőre nem lett belőle szatócsbolt. De lepusztultan, meggyötörten és megtörten ott várja sorsa beteljesedését, talán százötven méterre a református templom mögött. Hívője nem maradt, tetején kihajtott a gaz. 
A három magyar templom közül egyedül az unitáriussal csaknem szemközt álló római katolikus mutat némi életjelet. Frissen vakolva, eléggé kicsinosítva kivárásra játszik. Talán megússza ennyivel,

Marosillye, református és katolikus templom. Miski fotó

 s a megmaradt hívői nem fogyatkoznak tovább. Talán a csoda segít a megmaradásban, mert a minden egyébbel foglalkozó Istennek láthatóan nem akarózik közbelépni a mi oldalunkon. Tudom, persze - próbatétel. És mi van, ha kiálljuk a próbát, de belepusztulunk?
Az 1980-as évek erdélyi körútjai során megjártam Abrudbányát is, ahol itt jártam óta féltucat román templom épült, s a városka várossá terebélyesedett. Sajna, román várossá. 
Ámde, akárhogy is vesztésre áll az itteni magyarság, a város északi domboldalában még megvan a reformátusok

Marosillye, református templom. Miski fotó

temetője. Ez számomra azért bír kiemelt fontossággal, mivel annak idején (1980-as évek) a magyarigeni református lelkész tanácsára jártam benne, ugyanis ő világosított fel arról, hogy a temetőben több, Miski (esetleg Misky) névvel ellátott sírkő is áll. Emlékszem, annak idején annyira megdöbbentett a hír, hogy bár eredetileg nem szándékoztam Abrudbányára menni, lelkesedésemben azon nyomban változtattam a tervezett útvonalon, s a 60 kilométerre eső Magyarigenből lóhalálában felszaladtam ide. 
Nos, mint említettem, a temető ma is létezik, s bár kissé nehezen találtam a bejáratához vezető utat,

Marosillye, református templom. Miski fotó

túljutván a díszes kovácsoltvas kapun, boldogan vágtam neki a temetőt magába foglaló, meredek domboldalnak. Alaposan megizzadtam, mire elértem a legmagasabb pontját, ahol tíz méteren belül öt Misky feliratos régi sírkőre bukkantam. Megrendülten álltam előttük, mert ugyan ki állíthatja teljes bizonyossággal, hogy valóban létezik vérségi kötelék a földben nyugvók s köztem, de amikor nincs bizonyosság, felerősödik a belső érzékek hangja, amik dacos következetességgel súgják: hallgass a szívedre! Ezeket a neveket most egyenként idejegyzem, ennyivel tartozom a valószínűleg

Marosillye, szószékkorona. Miski fotó

távoli rokonaimnak számító embereknek. Tehát: 1. Misky Teréz (Székely Sámuelné) és gyermekei, évszám nélkül, 2. Miski János (élt 1827-től 1879. július 9-ig) és leánya, 3. Miski Kati (élt 1861. május 4-től 1884. március 5-ig), 4. Miski Kálmán (élt 1868-1913), 5. Misky Jánosné (született Lénárd Borbála, élt 1836-tól 1907. július 23-ig). Visszafelé haladva, alább még egy "rokoni", ráadásul ovális porcelánra kasírozott fotóval ellátott, fekete márvány sírkőre leltem: 6. Miski Mária (Dávid Kálmánné, élt 1909 és 1984 között). Nos, ennyit az Abrudbányához való érzelmi kötődésemről. 
Hogy a temetői rokonlátogatás, illetőleg az abrudbányai magyarok hányatott sorsa mekkora lelki földindulást generált bennem, akkor vált nyilvánvalóvá, amikor Zalatna felé indulva végigversenyeztem a 30 kilométeres, több pontján életveszélyesen meredek, kanyargós utat. Ha a többnyire szűk szurdokban haladó úton utolértem egy kocsit, addig tapadtam rá, amíg lehúzódva el nem engedett, s ha a sofőrje netán felvette a kesztyűt, s beszállt a versenybe, és ő is beletaposott a gázba, addig űztem, hajtottam, mígnem jobbnak látta félrehúzódni a mögötte jövő vadbarom 

Marosillye, református templom. Miski fotó

 

elől. Előlem. 
Nem számított, hogy nagyobb teljesítményű, menőbb márkájú a kocsi, a kis Renault Clióval letoltam az útról, mert bennem nagyobb volt az elszántság, erősebb az akarat, vadabb az indulat. Olyan éles kanyarokban adtam gázt, ami előtt például a luxus Audi nagyot fékezett, s akkor vágtam ki a BMW mellé, amikor nem számított rá. Minden felgyülemlett dühömet, elkeseredettségemet a felesleges, és az adott körülmények között roppant veszélyes versenyzésbe fojtottam, de mentségemre szóljon, igazából egy pillanatra sem veszítettem el a fejem. Már látszottak Zalatna szélső házai, mire teljesen

Marosillye, régi cégér. Miski fotó

lehiggadtam, s a mellkasomat feszegető sírhatnékom is elillant.  
A város északi szélén rátértem az Érchegység mélyén fekvő Nagyalmás felé vezető mellékútra, ami elég pocsékul volt összerakva, kis híján kirázta a belemet. Kanyargott mindenfelé, ráadásul folyvást felfelé tartott, szóval, igyekezett kiborítani. Csakhogy aznap már átéltem egy heves érzelmi vihart, s mint akinek fát lehet vágni a hátán, rezignáltan fordítottam be az autót a következő hajtűkanyarba. 
Nagyalmásnál háromfelé ágazott az út, s én a rossz irányt választva Középalmás helyett a tisztán román Glod faluba futottam be. Semmi pánik, de mehettem vissza az elágazásig, ahol másodjára eltaláltam a

Guraszáda, ortodox templom. Miski fotó

megfelelő irányt. Néhány román falut magam mögött hagyva, befutottam Balsára (1910: 1334 román, 15 magyar, 2 német), ahol a falu túlsó végében emelkedő templomdomb aljában végre megint első világháborús emlékműbe botlottam. Román emlékmű volt: egy patinát kapott, megbarnult kőobeliszk, de örültem neki, mint majom a farkának.
A két faluval délebbre eső Bózesnél (1910: 721 román, 5 magyar, 7 egyéb) megint rám jött az örülhetnék, mert ugyan ismét román emlékművet kaptam ki, nem is túl régit, de román viszonylatban tetszetősnek mondhatót, s ráadásul még egy eléggé kimunkált, fémből készült sas is ült az obeliszk csúcsán. Ez persze nyomába sem érhetett a mi turulunknak (kerecsensólymunknak), ez csak egy mezei sas volt, ami a román címerben

Guraszáda, ortodox templom. Miski fotó

is előfordul. 
Időközben felerősödtek az alkonyi árnyak, a Nap szuflája kezdett alább hagyni, de aznapra már csak Algyógyalfalu (1910: 847 román, 172 magyar, 16 német, 135 egyéb - főleg cigányok) és a vele egybeépült Algyógyfelfalu (1910: 1164 román, 399 magyar, 20 német, 3 szlovák, 2 szerb, 5 egyéb) megtekintése volt hátra. Két látnivaló is akadt, elsőként az alsó részén téglából, fentebb terméskőből rakott, zsindelyfedésű vén református kerek templom, amitől viszont száz méterre ott állt a másik néznivaló, a fiatalabb református templom. Az öregebbiket védett műemlékké nyilvánították, s már csak a turisták járják körbe, hogy fotózzák, az újabbat meg az itteni magyarok elvándorlása, kiköltözése miatt nem használják

Guraszáda, öreg magyar kőkereszt a templomkertben. Miski fotó

rendeltetésszerűen. Ebből is turistalátványosság lett, mert bár vedlik a vakolata, mint a kígyó bőre, attól még egy nagyon kedves, jól eltalált arányokkal rendelkező egyházi épület. Persze mindkettőt megörökítettem, de világháborús emlékmű után hiába kutattam, ilyesmit nem találtam. 
Az idő múlásával egyre sürgetőbbé vált valami éjjeli rejtekhely felkutatása. A falut keleti irányban elhagyva, valahol Algyógy és Homoród település között félúton, az országúttól magasabban fekvő gyümölcsös szélén, a kocsit jól elrejtő

Kristyor, első világháborús román emlékmű. Miski fotó

bokorsor tövében állapodtam meg.
Éjjel tiszta, felhőtlen égbolt borult fölém, s az ezüstös Hold úgy bevilágította a környező tájat, hogy álmatlan óráimban mintegy páholyból figyelhettem a rókák, kóbor kutyák, nyulak és őzek ténykedését. 
A második napon 495 kilométert jártam be az autóval. 

Miután az erre a napra írt eredeti szöveg elfogyott, amúgy pedig még sok, ezen a napon készült fénykép vár bemutatásra, innentől fogva azt a taktikát alkalmazom, hogy a képekhez a Székely Himnusz sorait mellékelem. Szöveges rész nélkül ugyanis körülményes a blogkészítés, a tisztán képes megjelenítés úgyszólván lehetetlen. Lássuk, beválik-e ez a technikai trükk?

Kristyor, a református templom romja. Miski fotó

"Ki tudja, merre, merre visz a végzet,
Göröngyös úton, sötét éjjelen.
Vezesd még egyszer győzelemre néped,
Csaba királyfi csillag ösvényen!
Maroknyi székely porlik, mint a szikla
Népek harcának zajló tengerén.
Fejünk az ár, jaj, százszor elborítja,
Ne hagyd elveszni Erdélyt, Istenünk!
Ameddig élünk magyar ajkú népek,
Megtörni lelkünk nem lehet soha.
Szülessünk bárhol, Földünk bármely pontján,
Legyen a sorsunk jó vagy mostoha.
Keserves múltunk évezredes balsors,
Tatár, török dúlt, labanc rabigált!
Jussunk e honban, székely magyar földön,
Szabad hazában éljünk boldogan.

Kristyor, a református templom tornya. Miski fotó

 
Édes Szűzanyánk, könyörögve kérünk, 
Mentsd meg e népet, vérző nemzetet!
Jussunk e honban, székely magyar földön,
Szabad hazában éljünk boldogan.
Ki tudja, innen merre visz a végzet,
Országhatáron, óceánon át.
Jöjj hát, királyunk, itt vár a Te néped,
Székely nemzeted Kárpát-bérceken.
Ős szabadságát elveszti Segesvár,
Madéfalvára fájón kell tekints.
Földed dús kincsét népek élik s dúlják,
Fiadnak sokszor még kenyere sincs.
Már másfél ezer év óta Csaba népe,

Kristyor, a református templom tornya. Miski fotó

  Sok vihart élt át, sorsa mostoha.
Külső ellenség, jaj, de gyakran tépte, 
Nem értett egyet otthon sem soha.
Maroknyi székely porlik, mint a szikla, 
Népek harcának zajló tengerén
Fejünk az ár, jaj, százszor elborítja,
Ne hagyd elveszni Erdélyt, Istenünk!"

És akkor újra:

"Ki tudja merre, merre visz a végzet,
Göröngyös úton, sötét éjjelen.
Vezesd még egyszer győzelemre néped,
Csaba királyfi csillag ösvényen!
Maroknyi székely porlik, mint a szikla
Népek harcának zajló tengerén.
Fejünk az ár,jaj, százszor elborítja,
Ne hagyd elveszni Erdélyt, Istenünk!
Ameddig élünk magyar ajkú népek,
Megtörni lelkünk nem lehet soha.
Szülessünk bárhol, Földünk bármely

Kristyor, a református templom szószéke. Miski fotó

 
pontján,
Legyen a sorsunk jó vagy mostoha.
Keserves múltunk évezredes balsors,
Tatár, török dúlt, labanc rabigált! 
Jussunk e honban, székely magyar földön,
Szabad hazában éljünk boldogan.
Édes Szűzanyánk, könyörögve kérünk,
Mentsd meg e népet, vérző nemzetet!
Jussunk e honban, székely magyar földön,
Szabad hazában éljünk boldogan.
Ki tudja, innen merre visz a végzet,
Országhatáron, óceánon át.
Jöjj hát, királyunk, itt vár a Te néped,
Székely nemzeted Kárpát-bérceken.

Kristyor, feljáró a karzatra. Miski fotó

Ős szabadságát elveszti Segesvár,
Madéfalvára fájón kell tekints.
Földed dús kincsét népek élik s dúlják,
Fiadnak sokszor még kenyere sincs.
Már másfél ezer éve óta Csaba népe,
Sok vihart élt át, sorsa mostoha.
Külső ellenség, jaj, de gyakran tépte,
Nem értett egyet otthon sem soha.
Maroknyi székely porlik, mint a szikla,
Népek harcának zajló tengerén
Fejünk az ár, jaj, százszor elborítja,
Ne hagyd elveszni Erdélyt, Istenünk!"

"Ki tudja merre, merre visz a végzet,
Göröngyös úton, sötét éjjelen.
Vezesd még egyszer győzelemre néped,
Csaba királyfi csillag ösvényen!
Maroknyi székely porlik, mint a szikla
Népek harcának zajló tengerén.
Fejünk az ár, jaj, százszor elborítja,
Ne hagyd elveszni Erdélyt, Istenünk!
Ameddig élünk magyar ajkú népek,

Kristyor, a templomi karzat maradványa. Miski fotó

Megtörni lelkünk nem lehet soha.
Szülessünk bárhol, Földünk bármely pontján,
Legyen a sorsunk jó vagy mostoha.
Keserves múltunk évezredes balsors,
Tatár, török dúlt, labanc rabigált!
Jussunk e honban, székely magyar földön, 
Szabad hazában éljünk boldogan.
Édes SZűzanyánk, könyörögve kérünk,
Mentsd meg e népet, vérző nemzetet!
Jussunk e honban, székely magyar földön,
Szabad hazában éljünk boldogan.
Ki tudja, innen merre visz a végzet,
Országhatáron, óceánon át.

Kristyor, református templom. Miski fotó

Jöjj hát, királyunk, itt vár a Te néped, 
Székely nemzeted Kárpát-bérceken.
Ős szabadságát elveszti Segesvár,
Madéfalvára fájón kell tekints.
Földed dús kincsét népek élik s dúlják,
Fiadnak sokszor még kenyere sincs.
Már másfél ezer év óta Csaba népe,
Sok vihart élt át, sorsa mostoha.
Külső ellenség, jaj, de gyakran tépte,
Nem értett egyet otthon sem soha.
Maroknyi székely porlik, mint a szikla,
Népek harcának zajló tengerén
Fejünk az ár, jaj, százszor elborítja,
Ne hagyd elveszni Erdélyt, Istenünk!"


Az Erdély-Siebenbürgen-Ardeal blog a soron következő bejegyzéssel folytatódik!